Szabadkéz

Hölgyeim és uraim,

amikor múlt hét pénteken Kótai Tamás felhívott és elmondta, mire szeretnének felkérni, úgy emlékszem, legbelül rögtön az ilyenkor szokásos fő kérdés megfogalmazásának részletein kezdtem el magamban foglalkozni: milyen jellegű szövegre gondoljak: akadémikusra, esszészerűre, irodalmira, stb… Alig telt el pár másodperc, amikor a vonal túlsó végén Tamás hangját hallottam: azt csinálsz, amit akarsz, azt mondasz, amit akarsz, felőlem lehet bármi. Az egyetlen, többé-kevésbé konkrét szó, mondhatnám úgy is, műszó, ami Tamás részéről elhangzott és ami egy bizonyos irányban mutatott, az action szó volt. Szabad kezet kaptam, gondoltam az egri Dobó téren, mert az említett napon épp ott ültem, egy kávéház teraszán.

Amikor a felkérést elfogadtam, még nem tudtam, hogy ennek a mai rendezvénynek (nevezzük így, annak ellenére, hogy a dolog műfaját tekintve kiállítás-megnyitó) az apropója a I. Téli Szabadkéz Művésztelep alatt készült munkák bemutatása — a közönségnek. Ha nincsenek határozott elvárások megfogalmazva, akkor könnyebb lesz a dolgom, gondoltam.

Aztán tegnap eljöttem ide, hogy megnézzem az anyagot; a munkák közül csak egyik-másik volt installálva. Attól, hogy szabad kezet kaptam, még nem vagyok szabad, gondoltam, úgy, mint máskor is, amikor ugyancsak felkérésről volt szó, igaz, kicsit más színezetben. A helyzetet azonban ezúttal is ez a számomra nagyon ismerős és szokásos probléma súlyosbította: jelesül az, hogy nem igazán értek a képzőművészethez. Ennek ellenére szoktam róla beszélni, mert a dolog érdekel.

Nem értek hozzá, maximum a szememben bízok. De sokszor abban sem. Régi történet: előbb még biztos voltam valamiben, most meg nem tudom eldönteni, higgyek-e a szememnek, az ízlésemnek, ilyen rendre megesik velem. Ezért jó néha olyan munkát látni, ami megerősít a kétségeimben. Lefesti/leírja azokat. Tévedsz, ha hiszed, tévedsz ha nem hiszed. Ez nem Kierkegaard-parafrázis, ez az alaphelyzetünk. Akár kiállítást nézünk, akár valami mást csinálunk.

Vagyis satuba vagyunk fogva. Satuba fogott világ: azt hiszed, még össze lehet tartani, de az a helyzet, hogy már nem. A jelek sem találkoznak. A kéz mer szabad lenni, viszont az ad hoc kritikusnak felcsapott néző (vagyis én) nem elemez, gyorsan nevetségessé válna, ha így tenne. Szerencsére lefoglalja őt valami űrlényszerű lény-árny, aki tegnap egyébként is zavarba hozta. Egy ideig állt előtte. Figyelt. Aztán kinézett az ablakon, a távolban egy elég fantasztikus naplemente zajlott: a horizont előtt autópálya autókkal, a távolságnak, a távlatnak, a kilátásnak köszönhetően hirtelen kicsit nagyobb rálátása lett a bolygónkra – ez űrszerű lénynek köszönhetően (az űr-árnyék-szerző egyébként később egy furcsa gyerekkori álmairól is említést tett, amely tökéletesen beleillett a néző érzetképzetébe. Most érzet, vagy képzet? Mindkettő, egyszerre. Ezt az élményt – ne ijedjenek/ijedjetek meg, erős belemagyarázás következik – a terem végében lévő három munka  számára plasztikusan absztrahálta.

A kihűlt változat. Az elkerülhetetlen már bekövetkezett.

Képzelődés.

De hát mi mást tehetnénk?

A természet bosszúja? Előtte azért van szerencsénk látni azt is, amivé mesterkedjük-kreáljuk/ mesterkedtük-kreáltuk magunkat. Nevessünk rajta, mert bohózat? Gúny, fricska?

Állatpreparátum színfoltokból. Miért vennénk komolyan, ami zajlik? Látjuk, mi zajlik? Van, aki látja. Meg is mutatja.

Az itt kiállított művek közül igazán csak egy lírai kettős-kép emlékeztet a régi „jó” világunkra (a terem két sarkában). Az egyiken térben egymástól igen nagy távolságra lévő vonalak metszik egymást az égen, a távolság ellenére is összeillenek, mondhatnánk azt is, hogy rejtett metszéspontok láthatók a távolban, miközben itt, lenn, nálunk, velünk, bennünk már beszakadt a tér. Nem mindenütt, csak helyenként. Mi meg úgy teszünk, mintha nem látnánk.

(Elhangzott az I. Téli Szabadkéz Művésztelep kiállításának megnyitóján. Szihalom, 2021. október 9.)