Három és fél éve élek Jakartában. Saját elhatározásomból jöttem ebbe a 10 millió lakosú metropoliszba, ahol egyébként sok külföldi él. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy idegen vagyok Indonéziában. Ebben a hatalmas délkelet-ázsiai országban szinte minden más, mint amihez hazámban, Magyarországon hozzászoktam: más a nyelv, a vallás, a kultúra, az éghajlat – hogy csak néhány nagyon alapvető különbséget említsek. Ha háború, vagy valamilyen más konfliktus miatt menekültem volna Jakartába, bonyolult lenne a helyzetem, vagy akár lehetne reménytelen is. Jelenleg azonban nincs Magyarországon háború. És olyan számottevő konfliktus sincs, ami miatt el kellett volna hagynom az országomat. Bármikor hazamehetek. Ha háború lenne a hazámban, vagy ha ott üldöznének, akkor nem biztos, hogy visszatérhetnék oda, ahol születtem, ahol felnőttem, ahol a családom él, ahol elkezdtem gondolkodni magamról és a világról, ahol regényeim egy részét megírtam.
Ezzel együtt mégiscsak idegenként élek új, választott országomban. Ez így van annak ellenére, hogy az indonézek szinte sohasem szembesítenek azzal, hogy nem vagyok indonéz, hogy külföldi vagyok, idegen. Vannak persze határesetek, de most ezeket nem hoznám elő. Márcsak azért sem, mert könnyen meglehet, hogy ezek a határesetek félreértésekből következnek. Ha idegen országban élsz, könnyen leszel félreértés áldozata. De nem kell engem direkt módon szembesíteni a tényekkel. Tudom én magamtól is, hogy nem vagyok indonéz. Hát persze, hogy nem vagyok indonéz… Magyar vagyok. Egy közép-európai.
Az ember idegenként mindig kiszolgáltatottabb, mint saját hazájában. Azt hiszem, ez fokozott mértékben van így egy olyan országban, amely több mint 300 éven át idegen elnyomás alatt élt. Magyar vagyok, nem holland, mégis, Jakarta utcáin, vagy a szigetvilágban járva néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy egyik-másik indonéz hollandnak néz. Olykor meg is kérdezik: “Mister! Dari mana? Belanda?” („Uram, hová való? Hollandiába?” “Dari Hongaria”, „Magyarországról jöttem”, válaszolok). Három év jakartai tartózkodás után ilyen kérdésekre már illik válaszolnia az embernek. Sok mindent megértek indonézül, de be kell vallanom, hogy nem beszélem a nyelvet, ami miatt szégyellem is magam. Ennyi idő alatt illett volna megtanulnom. Ha ennyi idő alatt sem tanultam meg folyékonyan indonézül beszélni, akkor miért csodálkozom azon, hogy idegennek érzem magam ebben az országban? Hogy nem tanultam meg a helyi lingua francát, a Bahasa Indonesiát, annak az az oka, hogy készülő regényem írása alatt nem akartam megismerkedni egy új nyelvvel, ami szükségképpen egy új kultúra, egy új gondolkodásmód elsajátítását is jelentette volna. Egyes íróknak fura szokásaik, furcsa kényszerképzeteik vannak. Nekem az elmúlt három és fél évben az volt a meggyőződésem, hogy nem szabad megtanulnom indonézül. Félek a hatásoktól, amelyek felülírhatják aktuális írói elképzeléseimet.
Mindenesetre azzal, hogy nem beszélem az indonézek nyelvét, kiszolgáltatottabb vagyok, mint lennék abban az esetben, ha történetesen beszélném az engem befogadó ország nyelvét. Egyfajta szótlanságra vagyok kényszerítve. A szótlanság pedig félreértésekhez vezet.
A nyelvnélküliségnek azonban vannak előnyei is. Az ember például rákényszerül arra, hogy az emberek közötti kommunikáció non-verbális regisztereire jobban odafigyeljen: a testnyelvre, a tekintetben, a mosolyban artikulálódó jelentésekre, jelentésrétegekre, a kézmozdulatok üzeneteire. Arisztotelész sok-sok évvel ezelőtt azt mondta, hogy az ember egy beszélő állat. Az ember azonban nemcsak beszélő állat, hanem különféle szándékokat megtestesítő élőlény is, aki ezeket a bizonyos szándékokat nem csak szavakkal képes kifejezni, közvetíteni, hanem máshogyan is. Többek között non-verbális módon.
Elmondhatom, hogy engem ebben a csodálatos szigetvilágban az elmúlt években általában rokonszenvvel fogadtak azok, akikkel kapcsolatba kerültem. Az indonézek nemcsak vendégszeretők, de végtelenül kedvesek is.
Ezzel együtt nagyon is tudatában vagyok az otthontalanságomnak. Lényemnek, személyiségemnek egy része el van vágva a saját gyökereitől. Ezt az utat én választottam. Mindig is érdekesnek, inspirálónak tartottam azokat a helyezeteket, amikor újra meg kellett tanulnom a legalapvetőbb dolgokat. A nyelvnélküliség állapota kihívás. Tiszta nyelvnélküliség persze nincs. Amennyiben a szavak nem állnak rendelkezésünkre, más jeleket, más grammatikákat kényszerülünk megtanulni, valamilyen módon ugyanis el kell tudnunk mondanunk azt, amit közölni akarunk a másikkal.
Jakartában gyakran találkozom olyanokkal, akik nem beszélnek angolul. Az utcai ételárusok sem nagyon beszélnek. Magyar feleségemmel élek Jakartában, és kettőnk között van egy megállapodás, mely szerint az esti vacsorát én szerzem be. Nincs időnk étterembe járni, vagyis szoktunk, de csak hétvégén. Mivel Indonéziában a legjobb, legízletesebb ételeket az utcai árusoknál lehet megvenni, mindig őket keresem fel. Azt még kézzel-lábbal el tudom magyarázni, milyen ételt szeretnék venni, vagyis mit készítsenek el nekem elvitelre. Miután tisztáztuk, hogy mi lesz a menü, illetve megállapodtunk abban is, hogy mi mindent ne tegyenek bele a frissen készülő ételbe (ajinomotót például semmiképpen, ennek ugyanis állítólag rákkeltő hatása van), az árusok szinte mindig leültetnek egy székre. A szék lehet lóca, pad, de egy papírdoboz is. Míg várakozom, mindenféle ember beszél hozzám. Indonéziában az emberek nagyon szeretnek beszélni. Általában indonézül beszélnek hozzám, többnyire férfiak. Vannak olyanok is, akik jávaiul, mert sokan inkább a saját anyanyelvükön szólalnak meg. Az embereket cseppet sem érdekli, hogy nem értem, mit magyaráznak. Mialatt beszélnek, mosolyognak, ütögetik a karom, tapogatják a hátam. Időnként elhallgatnak, de aztán folytatják a mondókájukat. Ezek alatt a félórák alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy a beszélgetés-kísérletek sikerületlen kommunikációk lettek volna. Ellenkezőleg, úgy gondoltam, soha ilyen közvetlen módon nem beszélgettem emberekkel, vagy ha igen, semmiképpen sem ebben a temperáltságban. Ezek az alkalmak a barátságosság, a jószándék, a vendégszeretet megnyilvánulásai voltak. A testek, a tekintetek, a mosolyok, a vállveregetések mind-mind ezt hangsúlyozták. Van-e ennél lényegibb kommunikáció?
Ha beülök egy jakartai taxiba, valami hasonló történik szinte mindig. Miután köszönök, majd közlöm a taxissal, hová szeretnék menni, a sofőr elkezd beszélni hozzám. Egy cseppet sem érdekli, értem-e őt vagy sem. A lényeg, hogy életörömet, „jó” energiákat közvetítsen felém. Megfigyeltem, hogy a közép-jávai, yogjakartai származású taxisok kisujján lévő köröm általában 10-15 cm hosszú, de van, akié még hosszabb. A férfiak ennek megfelelő óvatosssággal tartják kezüket a kormányon, kezelik a sebváltót. A körömben az erő. A jávai taxisok ennek az erőnek egy részét adják át nekem rendszeresen – nem a borravaló reményében, hanem azért, mert egy idegennel találkoztak.
Európában ritkán találkozom olyan elementáris kedvességgel, mint amilyet Indonéziában tapasztalok nap mint nap. Az olyanok számára, akik el vannak szakítva a kulturális és nyelvi közössségüktől, ezek a pillanatok különösen fontosak. Ilyenkor el is felejtjük, hogy idegenek vagyunk egy idegen országban.
Életem folyamán sokat utaztam Európában, Észak-Amerikában. Utazásaim során mindig idegennek számítottam. Akkor is idegen voltam, amikor otthon éreztem magam Párizsban, Genfben, New Yorkban, Münchenben vagy Londonban. Ezért is fordultam mindig különös érdeklődéssel az idegen, az idegenek felé. Én, az idegen, a másik idegent valahogy mindig honfitársnak éreztem. Végtére is mindannyian idegenek vagyunk ezen a Földön. Az elmúlt három és fél év során nem egyszer találkoztam olyan indonézekkel, akik mintha egy másik bolygóról származtak volna. Csak ez lehetett az oka annak, hogy ezek az emberek olyan nagy rokonszenvvel fordultak felém, az idegen felé. De ne misztifikáljuk az indonézeket. Az a gyanúm, hogy ennek a viselkedésnek van egy jóval kézzelfoghatóbb magyarázata. Meglehetősen rózsásnak és földtől elrugaszkodottnak fog tűnni, amit mondani fogok, pedig csak a realitással jövök elő: az indonéz társadalom a szolidaritás elvére épül. Az elmúlt három és fél évben sok-sok bizonyítékát láttam ennek. Mennyi mindent lehetne tanulni az indonézektől! Különösen most, amikor háborúk és különféle konfliktusok miatt emberek százezrei, milliói kényszerülnek elhagyni otthonaikat szerte a világon. Köszönöm, hogy meghallgattak.