Barnás Ferenc: A kilencedik, Magvető, 2006
Barnás azonban megtalált valamit, amely párbeszédbe hozza elbeszélőjét és „főhősét” Köves Gyurival, ez pedig a megfosztottság, a nincstelenség, az alávetettség elszemélytelenítő szituációja. Nem a veszélyeztetett autonómiáról van szó, hanem bármely „otthontalan” világok bármikor lehetséges „otthonosságáról”.
„A modern irodalomban ma már többnyire az zavar, hogy nem meri vállalni az unalom kockázatát. (…) A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl ‘csupaszok’, túl ‘merészek’, vagy egyszerűen túl ‘hangosak’ és ‘meglepőek’ ahhoz, hogy bemerészkedjenek abban a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen elidőzött” – írja Pilinszky Beszélgetések Sheryll Suttonnal című könyvében. A kilencedik lapjain, soraiban és szavai közt ott időz az unalmon túli unalom, őröl egy malom, forgatja a mondatokat hibátlan egyhangúsággal, kizökkenthetetlen tempóval. A rózsafüzér morzsolásának ismétlődő imaidejében vetődnek egymásra a címadó elbeszélő, a kilencedik gyerek sorjázó beszámolói arról az életről, amelyet – a szüzsé szerint – a 60-as évek Magyarországán egy többé-kevésbé deklasszált családnak elszenvednie kellett.
„Fél öt körül, amikor Ésapa munkába indul, felébredek. Ésapa továbbra is a MÁV-nál dolgozik, de most a rákoskeresztúri Állomásfőnökségen, ahol nemrég pluszban elvállalta az ellenőrséget.” Az első oldal álomleírását követően ezzel indul útjára a történet és folytatódik tovább ebben a minimalista összhangzattanban, amely nem ismer crescendókat és fortékat, pusztán az egyszólamú recitativót és mindenekelőtt azt, ami e nyelvi homlokzat mögött húzódik – a csendet. A megnevezhetetlen üres helyet. Helyben vagyunk tehát, egyhelyben, a nélkülözés, az elszenvedés, a szegénység világában, horizontális dimenzióban, a hétköznapiság időfüggvényében, amelyben a napok némán követik egymást; a rántott levest és a paprikás krumplit a hétvégén hús váltja fel, a rossz időben átnedvesednek a kapcák, literszám fogy a filléres tea sok cukorral és az álom a saját ágy. Nem túl érdekes.
Közismert, amit Tolsztoj az Anna Karenina első mondatában ír: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Van azonban az életnek olyan mélyrétege, ahol a boldogság lehetősége fel sem merül, s ha igen, mint Barnásnál a saját ház, az inkább zavarodottsággal és szorongással tölti el az álmai beteljesülését megélő szereplőt. Alig tud vele kezdeni valamit. Nem ismeri a boldogság nyelvét, nem tapasztalta, nem tanulta soha, nem tud szólni, beszélni róla; élménye néma és megformálhatatlan. Beszélni csak a család „bizniszéről”, a fröccsöntött rózsafüzérekről lehet, az iskoláról, a felsősökről lehet, meg a ministráláson kapott tíz forintról, a hentesüzlet illatáról, itt inkább: szagáról, meg a trafikról és a presszóról; a „hűtőpultban” barnuló minyonokról lehet. Ennyi, ami elgondolható, ami mondható.
Barnás olyasmit oldott meg – nem is oly távoli analógiával –, amit Kertész a Sorstalanságban. Hasonló nehézségbe ütközhetett a megíráskor, mint kollégája: a nyelv problémájába. Gyermeki nézőpontból közelíti meg tárgyát, gyermeki perspektívából kell világot teremtsen és ehhez fedezetet teremteni egyáltalán nem kézenfekvő. Barnás azonban megtalált valamit, amely párbeszédbe hozza elbeszélőjét és „főhősét” Köves Gyurival, ez pedig a megfosztottság, a nincstelenség, az alávetettség elszemélytelenítő szituációja. Nem a veszélyeztetett autonómiáról van szó, hanem bármely „otthontalan” világok bármikor lehetséges „otthonosságáról”. Kertésznél természetesen mások a motivikus és egzisztenciális tétek, de Barnásnál sem csekélyek. Ami feltétlenül közös bennük, hogy a huszadik század egyik alapfelismerését ragadják meg nagyszerűen: a dráma lehetőségének elsikkadását. Ahogyan Kertésznél az események és az annak részévé/részletévé váló személy egy menetrendszerű, precízen-racionálisan felépített logisztika szerinti ok-okozati rendbe tagolódik, hasonlóan mutatkozik A kilencedik életvilága is egyedül érvényesnek, átfoghatónak, megérhetőnek és megélhetőnek. Ezért A kilencedik megugorja azt a nyelvi magasságot –feltehetőleg ebben a kompozícióban az egyetlen lehetséges mozdulattal –, amely a beszélő hitelét épp az egyéni fordulatoktól mentes, az irodalmi ábrázolástól távoli övezetben béklyózza le. Barnás pontosan látja, hogy a világában nincs semmi érdekes, Tar Sándorral szólva „nem történik semmi”, de ezt a semmit, az űrt, a hiányt, az éhséget képes a peremen, a körvonalaiban megragadni.
Egyetlen egyszer módosul a regiszter: amikor a főszereplő, „a kilencedik” (nincs név, csak a sorszám!) az általa amúgy – írtam volna reflexből: különösképpen szeretett, de hiszen pont erről nincs itt szó: a különösképpenről – szeretett tanárnő táskájából ellop tíz forintot, aztán százat, mélységet veszt/nyer a regény ólomszürke víztükre. Az önkéntelen cselekedet, a bűn, akárha az egyetlen szuverén gesztusként, egyben az ítélet alatt álló világ profán vízióját is megidézné; az értelmezhetetlen cselekedet nyomán „felfeslik a törvény szövedéke” és „a kilencedik” gyónásszerű, vibráló, asszociatív, szabad verses monológba kezd, saját nyelven beszél, mintha József Attilát is hallanánk itt (-ott). Aztán persze kihuny a beszéd, következik az sejthető koreográfia, kihallgatással és megalázottsággal.
A kilencedik– bár tényszerűen a hatvanas években történik – az enteriőrt mértéktartóan a háttérben tartja; a szereplők halvány árnyjátéka mégis látható legyen. A könyv azonban felzárkózik a kevesek közé, amelyek tudtak és elkezdtek beszélni az elmúlt tizenöt év világának békaperspektíváiról is. (ld. Tar) Aki a magalázottaknak és megszomorítottaknak nyelvet ad, valóban az unalmon túli mezsgyék ismerője.
Jánossy Lajos
Jánossy Lajos: Sorstalanság. Litera, 2006. április 6.