Bakk Ágnes

Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)

Megyünk, haladunk, számolunk. Mindezt a beteljesültség irányába tesszük, a révbe érésért. Legalábbis abban a hiszemben, hogy valahol elérünk „a révbe”. Odüsszeusz hajókázik, Cervantes főhőse inkább lovagol, Szerb Antal utasa, Mihály, pedig párhuzamosan utazik, a múltjával a múltjában. A statikusságot ki is iktathatnánk az irodalomból? Valószínűleg elhamarkodott kijelentés lenne.

Barnás Ferenc kisfiújára, a soha meg nem nevezett elbeszélőre érvényes lehetne az egy helyben maradás. Ő mindig beszél, mond, vagyis beszédhibájára tekintettel kifejez. Saját létállapotát mutatja meg. Körkörösségében jelenik meg. Számára a nyelv talán eszköz, létében az egyedüli megnyilvánulási állapot. Ez lehet belső beszéd, visszaemlékezés, de mindig érezhető az a paradoxon, amely a kilencedik gyermeket jellemezheti: beszédhibája és beszédkényszere között. Beavatottnak érezheti magát a „hallgatója”: észrevételeiről környezete nem szerez tudomást, nem is igen akad, aki szeretne tudni róluk. Érzelmeit indirekt módon fejezi ki, az érzékei általi megtapasztalás a kulcs, az út ezek megfejtéséhez: Pótmama puha melegsége, a tanító néni jó illata. Ellenérzései, utálata is rendszerint ezen „külsőségekből” fejthetők ki: padtársa szaga, mások testéhez való viszonyulása. Igen, gyakran úgy érezhető, mintha mindez egy kicsit elhamarkodott volna, de a szinte matematikai képletből való levezetés eredménye közelít az igazsághoz. Édesapja az, akit belsőleg közelít meg, vele kapcsolatban egy idő múlva már-már direktebben is érzékelhető a kisfiú visszatetszése. Nevezzük visszatetszésnek, a regényhez illeszthető metanyelvi szinten. Ha az ő nyelvi regisztereit használjuk, ezzel a szóval fejezhetnénk ki visszautasításának okát, gyökerét.

„…velem gyakran előfordul, hogy hallom a szavakat, viszont nem értem a jelentést” – mondja a beszélő. Épp ezért az olvasó is érezhet egy belső kényszert, hogy a történetet folyamatosan olvassa, megszakítás nélkül. A megszakítás egyenlő lehetne eme nyelvi világ kívül rekedésével. Állandóan új meghatározások lépnek fel a kisfiú gondolataiban, egyfajta mindentmegfejtés vágya: mintha ezek alapján ítélhetné meg később környezetét, majd ezáltal mélyebbre juthatna saját magát illetőleg. „Hallgatója” számára ezt nem teszi lehetővé, sokszor épp a szabad asszociációi miatt, ami az ő világában az alfa és az ómega is, ahhoz, hogy ő tovább juthasson. Külső, felületes szemlélőnek viszont hidegség is lehet mindebben.

Elbeszélőmódjára jellemző a lépcsőzetesség: előbb mindig csak sugall vagy érzékeltet valamit, de nem nevezi meg azonnal. Ezt teszi a beszédhibájának megnevezési módjával is: az első fejezet elején pontosan nem érthető, mi történik vele akkor, amikor a tanító néni olvastatni akarja. A kisfiú először körbejárja a probléma minden szegletét, majd váratlanul egy elmozdult kontextusban ad nevet fogyatékának. Édesapjához való viszonyulásmódja is így nyilvánul meg: sokáig nem érezhető pontosan, hogyan is érez vele szemben, hiszen a viszonyuk leírásából sokáig nem derül ki sok minden. De az új házba való költözés által több mindenre fény derül. Az addigi még némileg elrejtett erőviszonyok, hierarchiák előtérbe és életbe lépnek. Elbeszélési módjában a kisfiú mint a beteljesülésnek egy fajtáját mutatta be a nagy házat, ahol majd mindenkinek saját ágya lesz. A „hallgató” itt is beleütközhet a felületesség csapdájába: vajon abban a – most már történelmi – korszakban a materiális javak jelentették-e a boldogságot. Legalábbis a kisfiúnak… De az elbeszélés különböző szálait felbontva sem lehetne a válasz pozitív, azaz igen. Itt is érzékelhető az a ki-nem-mondottság, az a be-nem-teljesültség, ami uralja az elbeszélő lelki és nyelvi világát is. Mindez a hetedik fejezetig egy lappangó drámaiságot érzékeltet, amit a rákövetkező fejezet oldhatna fel a valódi, belső beszéd ízének érzékeltetésével. Ha itt a történet véget érne, a hiányérzet csak a „számbeli beteljesülés” szintjén léphetne fel. A kilencedik fejezetben viszont a lappangás, a feszültség érzete tör ki. A kisfiú egy Édes Anna-i kibontakozás révén jut el arra a mélypontra, amit már a felnőtt ember is megmagyarázhatatlannak tarthatna. Lopása is egyfajta gyilkosság, költőien megfogalmazva, az ő gyermeki ártatlanságának megszüntetése lehetne. De mint Édes Anna esetében is, az okok környezetében kutathatóak fel, sőt pontosan le is írhatnók azokat. Camus-i közönye sok szempontból elemezhető lenne, megtámadható, de ugyanakkor alátámasztható is az, hogy miért is ezt a beszédmódot használja.

A kisfiú számára, ugyanúgy, ahogy másik két hős-bajtársa esetében (l. Camus és Kosztolányi), gondolati szinten a beteljesülés nem fogalmazható meg pontosan, hanem csak tárgyi szinten írható körül. Történetüknek regénybeli vége is hasonló: belekényszerültek abba, amit hirtelen beteljesülésnek, megoldásnak láttak, de a végén csak az émely maradt, amit feloldani a hallgató, illetve az olvasó dolga. Egyikük helyzete sem változott, ott maradtak, ahol a „meséjük” elején tartottak, csak a beteljesülésért fogadott utazást tették meg. Hiába.

Bakk Ágnes: Hiába a nyelv… Korunk, 2007. május.