Követési távolság
Barnás Ferenc: A kilencedik. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 214 oldal, 2290 Ft
Nem vagyok az alkotáslélektan tanult szakértője, nem vagyok gyakorló szépíró sem, nem tudom tehát pontosan megállapítani, vajon mi szükséges ahhoz, hogy egy író pályájának bizonyos pontján egyszer csak megírja azt a regényt, amely lehetőségként korábbi műveiben kibontatlanul mindig is ott szunnyadt. Barnás Ferenc példája mintha azt sugallná, három nekirugaszkodás (vagy hogy stílszerűek legyünk: kilenc év) biztosan.
Ez a nézőpont persze önmagában is paradox: a kortárs írók-költők pályáját általában az elejétől, folyamatban, ilyen vagy olyan haladványként szoktuk szemügyre venni. Barnás viszont, épp saját haladványa bizonyítja, szabálytalan, kissé társ nélküli író kortársai között, jól emlékezhetünk rá, irodalomba érkezése is rendhagyó és váratlan volt. Az annak idején szélsőséges véleményeket kiváltó 1997-es első regény (Az élősködő) izgalmas konstrukciójú, helyenként ugyan többek véleménye szerint bizonytalan stilisztikai alapokon álló irodalmi mű, közvetlen kontextusát tekintve mégiscsak ritkaságszámba menő gondolati-intellektuális teljesítmény volt. A 2000-ben megjelent másodikat (Bagatell) valami olyasmihez hasonlítanám, amit távolugrásban belépésként szoktak értékelni: a kimódolt cselekménybonyolításhoz silányabb nyelvi megoldások társultak, a helyenkénti kifinomult részleteket semmitmondó közhelyek váltogatták, hogy végül unalomba fulladjon a komolyzenei pódiumot odahagyó és boldogulását utcai zenéléssel kereső hegedűs története.
Mindkét könyvben volt azonban valami, ami úgy tűnik, a mostani harmadik regényből sem hiányzik: a koncepcionális következetesség, ha úgy tetszik, egyfajta monománia, ami nemcsak a mű vezérlő elvének szem előtt tartásaként, de mint közvetlenebb megvalósítás, mint a regény legalapvetőbb szerkezeti elemeinek megcsinálása, a mondatok megírásának munkája is értendő – vélekedjünk bármiképp a végeredményről. Én magam Az élősködő túlfogalmazásaiban, látszólagos rontásaiban határozott szándékosságot véltem felfedezni, amit annak a regénynek a nyitó része igazolt; a Bagatell viszont elbizonytalanított. A kilencedik esetében ilyesmiről, ilyen típusú kérdéses nyelvi státusról nincsen szó: ez írójának legletisztultabb, legáttetszőbb, legegyenletesebb, legprofesszionálisabb könyve a három közül, még akkor is, ha valamennyit óhatatlanul veszítünk a vámon: az a bonyolultabb radikalizmus, ami Barnás indulását oly emlékezetessé tette, hiányzik belőle. De a réven nyereségként ott egy könyv, amelynek egységességéhez, világosságához ezúttal semmilyen kétség nem fér.
A történet szerint a hatvanas évek végét írjuk, a Buda környéki kis faluban, Pomázon vagyunk. A tizenegy gyermeket világra hozó házaspár kilencedik szülöttjének, egy kilencéves kisfiúnak a szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, kilenc, kronologikusan egymásra következő, tudatfolyamhoz méltó módon állandóan ismétlődő elemeket tartalmazó fejezeten keresztül. Még majdnem együtt a család, Ésapa és Ésanya mellett a gyerekek, a debreceni szülőházban maradt és már új családot alapító Kláró kivételével, mindannyian egy fedél alatt. Pótmama és Tera, akiket idő előtt kivettek az egyházi iskolából, hogy a budai lenfonóban dolgozva pénzt keressenek, Pap, akiről Ésanya azt reméli, plébános lesz belőle, Zoknis, aki szakmunkásként villanyszerelést tanul, a már felsőbe járó Risi, és az általános iskolába egyszerre induló, onnan együtt hazaérő négy alsós, a negyedikes Mara, aztán a regény mindvégig névtelenségben maradó elbeszélő kisfiúja, továbbá két öccse, Tentés és Benjámin. (Imuka, aki a gyerekek sorában a hetedik volt, kétéves korában fehérvérűségben meghalt; az ő elvesztése feletti ijedelem sodorta a családot Debrecenből a friss levegőjű budai hegyek közé.) Fejezetről fejezetre, bekezdésről bekezdésre aprólékosan és szünetet néha igen, kihagyást sehol nem ismerő narratív logikával bontakozik ki ennek a családnak a rajza. Az apa deklasszálódása (horthysta katonatisztből lett MÁV-alkalmazott), az anya sorsának kudarca (fiatal erdélyi lányként egykor énekesi ambíciókat dédelgetett, ma a rakásnyi gyerek nevelése, vagy inkább figyelemmel tartása mellett két műszakban a Tollgyárban íróeszközöket csavar össze). Aztán a család mostani közös küszködése, a nyomor, az éhezés, a fázás, a nélkülözés, a napköziben a többiektől elkért maradékok meg az állandó feszültség, hogy összejön-e az a pár forint, ami a következő étkezésre elég. Mindez nagy megérzékítő erővel és pontossággal, a gyerekek különféle testi-lelki sérüléseinek, defektusainak leírásával. A sutyiban együtt, családilag végzett külön pénzkereső munkák, a kegytárgyak dömpingszerű gyártása Ésapa voluntarista irányításával, újabb és újabb őrültnek tetsző ötleteivel, a család egyetlen tagjának pillanatnyi nyugtot nem hagyó felügyeletével és vegzálásával. A Nagyház építése, a templomi és a temetői ministrálások. Az egész hátterében pedig ott a szigorú vallásos nevelés, az otthon uralkodó, de a többiek, a külvilág előtt eltitkolt vagy elrejtett istenfélő hangulat, afféle ellenállásként is a fennállóval szemben, meg a nem is távoli evilági remény, hogy az egyház segítségével nemsokára felépül a Nagyház, és elkezdődik az új, az eddigieknél jobb, boldogabb élet.
A kilencedik legnagyobb erénye az, hogy az a gyermeki nézőpont, melyet a beszélő kisfiú képvisel, mindvégig rendkívüli fegyelmezettséggel érvényesül a lapjain. Nem véletlen a regény címébe bekerült proxemikai szimbolizmus: ennek a kisfiúnak az egész élete arról szól, hogy igyekezzen minél pontosabban meghatározni a helyét a világban, vagy legalábbis abban a korlátolt univerzumban, amely számára egyáltalán ismerős lehet, önmagát és az általa ismert nagybetűs embereket-dolgokat elhelyezni benne, és e rend szerint magyarázni, minősíteni és működtetni mindent, ami lezajlik, a valóságban megtörténik körülötte, de még azt is, amiről álmodik. Ez magától értetődően a gyermeki naivitás látásmódját hozza magával, amihez átfogó írói eszközként egyfajta szenvtelenség társul. A regény sűrű rímeivel, anyagszerű ismétlődéseivel mindvégig megőrzi ezt a kettősségét, amelynek egyik szintjén látszólag minden a legnagyobb rendben van, mert a sajátos nézőpont értelmez, mérlegel és talál elfogadhatónak mindent úgy, ahogyan létezik, a másik szintjén viszont mesteri módon, szinte éppen csak érintőlegesen bomlik ki előttünk a főhős hatalmas személyes tragédiája, bűn és megbocsátás tulajdonképpen fel nem oldott, rejtélyesen nyitva maradó dialektikája. Éppen e nyitva hagyás miatt nem nevezném A kilencediket pusztán hangulatfestő kortörténeti regénynek (holott a kor atmoszférája jó néhány pontján érzékelhetően és megfoghatóan beletüremkedik). Nem gondolnám csupán a vakhit keserű kritikájának sem (noha a vallásosságnak inkább az elviselhetetlen, ridegebb, cinikusan könyörtelen oldala tárul fel benne). Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a kiszolgáltatottság, a reménytelenség, a szegénység, az alullét egzisztenciális állapotként ilyen nagyságrendű irodalmi figyelemben egy idő óta magyarul nem részesült.
Csuhai István
Csuhai István: Ha felépül végül. Élet és Irodalom, 50. évf. 15. sz., 2006. április 14.