Forrás: Népszava
Móricz Zsigmond Árvácskája óta a magyar irodalom ilyen tragikus gyerekkort festő kisregényt nem tárt elénk. A kiszolgáltatottság, a megalázottság, a keserűség, a fizikai szenvedések, a nélkülözés könyve ez, és nem utolsó sorban a diktatúráé. A diktatúráé, de nem pusztán azért, mert a történet a diktatúra éveiben játszódik, hanem mert a főhős élete egy apának ugyan nem nevezhető férfinak – nevezzük inkább nemzőjének, saját külön bejáratú, házi diktátorának – a kezében van. Ő az ura reggeleinek és estéinek, óráinak és perceinek, gondolatainak és tetteinek, szorongásának és félelmeinek, minden pillanatának, egész gyerekkorának meghatározója és tönkre tevője.
A kilencéves kisfiú az elképzelhető legnagyobb nyomorban él, a nincsben. Családjának semmije nincs, nincs mit enniük és nincs mit felvenniük, nincs mivel takarózniuk és nincs mivel fűteniük, s főképp nincs kihez fordulniuk, hogy valamiképp befoltozhassák a százféle nincset. Éheznek, fáznak, részük van a teljes nyomorban, s emellett a szabadság legapróbb megnyilvánulását sem ismerhetik. Kilenc testvér él egy fedél alatt, s mindannyiuknak valami eszelős terv szerint kell dolgozniuk. Ha nem teljesítik a félőrült, senkire és semmire tekintettel nem levő, diktátor apa által előírt munkatervet, testi épségüket teszik kockára.
Barnás harmadik regényében a Kertész Imre Sorstalanságából ismert, szenvtelen távolságtartást váltogatja a fájdalom, olykor a költészet nyelvével. Az elbeszélő néha megpróbál úgy szólni, mintha elhinné, hogy az elmesélt történetek mindennapiak volnának, mintha elhinné, hogy amit leír, az megtörténhet. “Ésapa időérzékelése más, mint egy rendes emberé, neki egy bizonyos időpont legalább fél órával hamarabb kezdődik. Hallja ugyan a hatos harangszót, de amikor bejön a szobába, fél hetet mond, majd hozzáteszi, hogy azonnal keljünk fel, mert elkésünk az iskolából. Azt hiszem, elsősorban az zavarja őt, hogy fekszünk, és csak utána az, hogy nem dolgozunk. Az ő fejében feltehetőleg összekeveredik a kettő, az egyik nap ezért kiabálhatja hat tízkor az egészségtelen-ennyit-aludnit, a másik nap meg az amíg-ti-heverésztek-én-gürcöljeket. Ha Ésanya ezen a héten délutános lett volna, akkor is ez történne, mivel Ésanya ebben sem tud mit tenni. Korábban többször mondta már neki, hogy de fiam, ezek itt gyerekek lennének, akiknek szükségük van az alvásra, amire Ésapa azt válaszolta, hogy persze, csak ő robotoljon, meg hogy az ő szükségeit senki sem nézi.”
Pedig a diktátor arról ismerszik meg, hogy számára egyetlen dolog lehet fontos, jelesül a saját szükséglete. Ezért nemz temérdek gyereket, pedig felesége orvosa megmondja, az életével játszik, ha még szül. Ezért kell gyerekeinek az iskola mellett valami elképesztő hagymázos terv szerint dolgozniuk, napi kvótát teljesítve. Hogy a diktátor bebizonyíthassa, az adott fizikai nyomort ő még szörnyebbé tudja tenni, lelki és testi gyötrelmeket is tud bocsátani azokra, akiknek az élete tőle függ. Hisz övé a hatalom. Legalábbis egy család felett. Akik számára azért mégis felépül egy ház, de megnyomorított lények hogyan tudnának örülni már akárminek is.
Íróink egyébként mintha versenyt hirdettek volna “Ki tud keményebben írni a gyerekkor kiszolgáltatottságáról?” címmel. Úgy tíz éve Garaczi László lemúrja vallott erről (Egy lemúr vallomásai), aztán tavaly Dragomán Györgynek jelent meg szívszaggatóan erős könyve A fehér király címmel. Különféle diktatúrákban felnőtt gyerekek különféle kiszolgáltatottságáról vallanak ezek a művek, s eszköztáruk természetesen teljesen más. A végtelen szomorúságtól az ördögi kacajig, ki hogyan véli megfogalmazhatónak azt, ami, legalábbis reméljük, mára már történelem. Ugyanis ha fájdalommal nyugtázzuk is, hogy kevesebb a változás a diktatúrából a demokráciába való átlépéssel, mint amennyit megváltoztatni vágytunk, azért néhány dolgot mégis sikerült kivívnia a jelen társadalmi rendjének. Például azt, hogy gyerekeket bántalmazni mára már büntetendő tett. Úgyhogy talán húsz év múlva a gyerekkor fájdalmáról szóló művek egészen más hangot ütnek majd meg. Talán olyat, amelyről régi korok olvasói meghökkenve kérdhetik: “és ez szerintük szenvedés”?
Ambrus Judit
Ambrus Judit: Gyerekkori rettenetek pokoltüzében. Népszava, 2006. június 10.