Barnás Ferencről

Van egy pár perces videó a neten: Barnás Ferenc, miközben rendes napi munkáját végzi az Ernst Múzeumban, őrzi tehát a termét, megtudja, hogy 2013-ban az ő könyve, a Másik halál nyerte el az Aegon-díjat. Az arca felejthetetlen és megfejthetetlen, semmi olyan nem látszik rajta, amit hagyományos értelemben örömként szoktunk leírni, nem véletlen, hogy rá is kérdeznek: ugye örül? Ha ez valóban így van, akkor most eléggé örülök ennek, hangzik a válasz. Ennél különösebb és őszintébb eléggéörülést még sosem láttam, azt hiszem. És szebbet sem sokszor.

A díjjal pedig jött a fokozott figyelem, a sajtó érdeklődése, és az olvasóké. Beszélgetések, felolvasások, irodalmi fesztiválok, sőt, a 2013 as Ünnepi Könyvhetet az Írók Boltjában Barnás nyitotta meg. És derekasan állta a sarat, még ha a meglepetés első perceiben, azon a már emlegetett videón azt mondja is, majd túlélem valahogy. Igaz, a boltban még odajött a beszéde után, megkérdezte tőlem, hogy ügyes volt-e. Nem, nem a megnyitószövegére gondolt, tudta ő, hogy jót írt – a helyzetre kérdezett rá, arra, hogy úgy tudott-e fellépni, mint egy író. Megnyugtattam, igen, remekül ment. Épp olyan, mint. Azt nem tettem hozzá, mert ez ott, akkor, túl bonyolult lett volna: az a legjobb, Feri, hogy körülötted minden radikálisan és lelkesítően másmilyen. Hogy van egy írónk, aki az életművével és az irodalmi életben való létezésével egyaránt kérdéseket tesz fel nekünk. Szembesít minket önmagunkkal, és azokkal a keretekkel, amelyek között egy írói pályát elgondolni képesek vagyunk.

És most jöhetne egy erős kontrasztokkal megrajzolt történet, amelyben arról mesélnék, hogy Barnás, aki 38 évesen, 1997-ben jelentkezett első könyvével, Az élősködővel, majd ezt követően 2000-ben jött a Bagatell, 2006-ban pedig A kilencedik, a Másik halállal kilépett az árnyékból a fénybe. A némaságból a közönség elé. A múzeumi termek észrevétlenségéből a figyelem centrumába. Avagy átkerült az A-ligába.

Ugyan már.

Annál A-ligásabb sikert, mint A kilencediké volt az Egyesült Államokban, nehéz elképzelni. A regény első fejezetét, Paul Olchváry remek fordításában, a Literary Review hozta le. 2009-ben Barnás amerikai felolvasókörúton vett részt, méltató recenziókban és konferenciákon tárgyalták a regényt. A kilencedik, amelyet Esterházy Péter mesterműnek nevezett, az idei könyvfesztiválra új kiadásban is megjelenik – és van egy olyan sejtésem, hogy a kilencéves kisfiú monológja sokak számára Borbély Szilárd Nincstelenekje mellé fog kerülni majd.

Ezek szerint Barnást arra kellene kérni, tanítsa meg a fiataloknak, miként lehet elérni a nemzetközi és hazai sikert. Hogy osztaná már meg velük a saját példáját. A gyermekkori közeg (leszámítva a tíz testvért: remélem, nem tévesztettem el a mennyiséget) még tipikusan „íróindítónak” mondható. A zenei tehetségét ki nem teljesítő, remek ízléssel rendelkező, művészi vágyait gyerekeibe átörökítő anya, és az apa, aki nem tűrte a könyvet a gyerekek kezében, és később közölte is Ferenc fiával, hogy a sok Dosztojevszkij-olvasással tette tönkre az életét: olyan páros ez, amelyhez hasonlóról mintha tanultunk volna más írók kapcsán is. De aztán… Nehéz lenne felírni receptre az ifjú szerzőknek, hogy dolgozzanak a Tatabányai Szénbányáknál külszíni fejtésen, rakodjanak ki naponta 50-60 mázsa tápot vasúti kocsikból (itt azért egy pillanatnyi megtorpanást szeretnék engedélyezni az olvasónak), legyenek mozgókönyvtárosok egy farmotoros buszban, az év felében utcazenészek Nyugat-Európa különféle városaiban, illetve doktoráljanak le Hermann Hesséből Szegedy-Maszák Mihálynál. És ne publikáljanak folyóiratokban, lehetőleg pedig ne írjanak novellákat, mielőtt regényírásba fognak.

Megmondtam, hogy lelkesítően másmilyen.

És miközben ott ez a sors, amelynél kalandregénybe illőt elképzelni sem könnyű, szinte csak a Bagatellbe került be valami az élet effajta gomolygásából – egyébként Barnás mindig valahova belülre visz minket. Abba a módosult tudatállapotba, ahogy fogalmazott a tavalyi könyvheti megnyitón, amelyet minden nagy mű világába belefeledkezve megélhetünk. Nézzük meg, mennyi minden történhet egy múzeumi teremben, 340 négyzetméteren, faltól falig. Egy kisfiú fejében, aki a külvilág számára csak furcsa, sápadt, beszédhibás, hallgatag gyerek. A teremőrében, aki lassan olyanná válik, mintha maga is installáció lenne, és mindössze néhány, a műtárgyakhoz nyúlkálókat, a hangosan telefonálókat figyelmeztető mondatot mond ki hangosan.

Egy múzeumi terembe ugyanis, egy ahhoz erősen hasonlóba, amilyenben Barnás megtudta, hogy a könyvét a legjobbnak ítélte 2013 ban egy szakmai kuratórium, sokféleképp érkezhet meg az öröm. Például így is, ahogy a Másik halál végefelé olvashatjuk: „már az előző években is volt egy-egy pillanatom a műalkotásokat néző-figyelő emberek közelében, amikor hirtelen elfogott egy, talán boldogsághoz hasonlítható érzés, ami lehet, hogy nem boldogság volt, hanem csak öröm, de az is lehet, hogy nem is öröm, hanem egyszerűen csak a szépség, illetve a szellemivel való foglalkozás intenzív érzékelése és észlelése, ami feltehetőleg azért volt lehetséges, mert minden, ami anyagi, szellemi.”

Eléggé örülök, hogy olvashatok Barnás-regényeket.

Szilágyi Zsófia

Kérdezz-felelek

egy Aegon-díjas egy idei jelölttől

Barnás Ferenc: „Kedves Péter, az utóbbi időben Joseph Haydn, illetve Eötvös Péter egy-egy művéhez írtál szöveget. A nyelv önnön zenei kiterjedése ilyenkor jobban fogható? Értelmezhető a nyelv ritmusstruktúrák hordozójaként?”

Esterházy Péter: „Lehet, hogy fogható, én nem fogom. És persze a nyelv mint ritmus-struktúra-hordozó (vajon hogy kell ezt rendesen írni?) nem idegen számomra, de nem az épp aktuális zene ritmusát hordozza. A zene, hogy egy homályos fogalmat használjak, ad egy teret, és a szöveg ebben a térben fog mozogni. Olyanná íródik, hogy ott mozogjon. Az írást mintha kevésbé befolyásolná a zene, viszont a hatást, a hallgatást, azt nagyon. Például Haydn kifejezetten radikalizálta a hozzá írt szöveget. Az előadás még inkább. És akkor említsem meg Dubóczky Gergely karmester nevét – aki az egészet kieszelte, és engem is ebbe belevitt. Könnyen mentem, de az ő érdeme, hogy volt hova.”

Élet és irodalom, LVIII. évfolyam, 18. szám, 2014. április 30.

http://www.es.hu/szilagyi_zsofia;elegge_orulok;2014-04-28.html