Barnás Ferenc: Másik halál. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012. 305 oldal, 2800 Ft.
Ritka, hogy az ember meg tudja írni a saját halálát. Kivételes szerencse kell hozzá, hogy valamiképpen és valameddig benne legyen, mintegy önmaga után szegődve, elkísérje magát a halál csatornájába. De ha valaki nem kerül kapcsolatba a konkrét meghalással, a saját halál leírása miképpen lehetséges? Mondjuk leírható a meghalás szakaszát megelőző út. Az intenzív, rövid szakasz helyettesíthető egy aprólékosan leírt hosszabbikkal.
Olyasmi ez, mint a világegyetem tágulása: a távcsövek segítségével visszanézhetünk a múltba, hiszen a távolságot időben mérjük. Négymillió fényév, azt jelenti, hogy négymillió évvel ezelőtti állapotokra látunk rá. Így ma már tudjuk, milyen volt a világ, amikor csak fél perce létezett. Csak azt nem tudjuk, mi történt abban a fél percben, oda nem látunk be. Nagyjából minden halálleírás ilyen.
„Még. És már nem. Egyszerre. Majdnem mindig.” Ezzel a sorral kezdődik Barnás Ferenc regénye, mottóként kiemelve. Csupa kioltás. Állítás-tagadás-állítás-tagadás. Ti-tá-ti-tá. Ha kottában nyugodna a szöveg, ezek a szavak adnák a zenei utasítást. „Négy napig le sem mentem; végig fent voltam. Szereztem elég bort. Ilyenkor nem tudok arra gondolni, hogy ezt nem lenne szabad, hogy ez ellen valamit tennem kellene; elfelejtem azt is, amit máskor ilyen alkalmak közben vagy után elhatároztam. Vagy nem felejtek el semmit, hanem egyszerre csak megállapítom, hogy megint ott tartok, abban vagyok, ami ellen mindig is védekeztem. Nem tudom, megfelelő szó-e a védekezés, habár ezért kezdtem el sok mindent. Ezért lett a körút. A GRoby. Ezért a Csarnok és a hosszú körök. Ezért a Westend és az aluljárók; a Sziget és a Moszkva; a Duna-szakasz, az állomások, a mindennapi Hajós–Nádor-vonal meg annyi minden más.” Ezzel kezdődik. Megnevezi, miben van benne. Abban van, ami ellen védekezik. Amiben van, az maga a védekezés, az elterelő járkálás, elterelés arról, amiben van, és amiben nem akar lenni. Az utolsó bekezdés pedig így szól: „Úgy húsz négyzetméter lehetett a stúdió, benne egy asztal, egy szék, egy zongora és egy ágy, az asztalon lámpa – be volt kapcsolva, a közeli ablaküveg visszaverte a fényét.” Alkalmasint ebben a húsz négyzetméteres stúdióban kezdődik ennek a könyvnek a megírása. Megírása mindannak, ami azért történt, hogy ne történhessen más. Az epilógust megelőző törzsanyag ezzel záródik: „…tudtam, hogy akkor is vannak, amikor nincsenek, mert azt már régóta tudtam, hogy ők akkor is vannak, ha nincsenek, a másik, aki hallgat bennem, tudja, hogy ők sincsenek kevésbé, mint mi vagy én, aki ugyancsak azt gondolom róluk, hogy ők sincsenek kevésbé, mint mi, ez is csak utólag fog kiderülni.” Vannak-e vagy nincsenek? De a „nincsük” egyben a „vanásuk” biztosítéka. Akkor derül ki, hogy vannak-e vagy nincsenek, ha megírom őket; ha nem írom meg, akkor nincsenek, de ha úgy érzem, hogy nincsenek, akkor vannak, vagyis nem tudom nem megírni őket.
A megfogalmazhatatlan, amit csak úgy tudok kimondani, ha belemerítem a nincsbe. A halál lényegében maga a nincs, az a nincs, amibe bele kell merítenem magamat is, hogy megtudjam, vagyok-e. Mindenki, aki ebben a könyvben szerepel, csak akkor létezik, ha én létezem, aki viszont csak a nincs által létezhet.
A megkerülős csel. A magyar irodalomban is van ennek hagyománya, Tandori „naplóira” gondolok, amelyben arról nincs folyton szó, amiről minden percben szó van. Vagy ott van W. G. Sebald, amikor nekiindul a világnak, és az út: menekülés az elől, amit az utazás tesz egyértelművé, egyértelműen elkerülhetetlenné. Peter Handke vagy Thomas Bernhard önmegfigyelései, vagy Ransmayr hegynyi magánya rokonai ennek a művészetnek. Persze más művészet ez. A színvonalban viszont nincs különbség.
A másik halál az a halál, amit azért élünk, mert el akarjuk kerülni azt a halált, amiben nem vagyunk jelen. A Másik halál az a könyv, ami a megkerülhetetlenségről szól. Azaz nem szól róla, hanem hallgatja. Egy hallgató könyv.
Láng Zsolt
Láng Zsolt: Egy hallgató könyv. Élet és Irodalom, LVI. évf. 23. sz., 2012. június 8.