Elolvastam. Becsuktam. Letettem, és az addig csak bujkáló dallamot kényszeresen dünnyögni kezdtem: “Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról, / (.) zengjen dalunk a széles rónaságról, / mely a bőség kincsét ontja ránk!”
Barnás Ferenc harmadik regénye a legmélyebbről merít. A bárgyú úttörődalocska megénekelte bőség kincseiből sokaknak nem jutott, legkevésbé a leginfernálisabb nyomornak, amit egy család átél, megszámlálhatatlan gyermekkel megáldva-megverve, elcsapott horthysta katonatiszt, MÁV-kistisztviselő apával, éhbérért dolgoztatott, lánykori álmait gyerekei alá temetett anyával, nyomorúságos viskóban, villany nélkül, étel, ruha, takaró nélkül. Mindezt a hatvanas évek vége felé, az amúgy is elég nyomorúságos létező szocializmusban, egy Pest melletti faluban. De a nyomor ebben a családban mélyebb, hiszen egy épphogy, lassan feltápászkodó társadalomhoz méretik: a többségnek van már mit ennie, egy pár cipő, egy kabát, egy iskolatáska többnyire jut már mindenkinek, külön ágy is a családi otthonban, itt azonban egyik sem. Családi otthon sincs, csak egy viskó, ahol egymás hegyén-hátán összezsúfolódva él tizenegy ember; a NAGY HÁZ a nagy álom. Ami utóbb föl is épül, akármilyen primitív kezdetlegességgel is, de HÁZ, ahol élni – lehetne. De továbbra sincs miből. Míg a papa kegytárgyak házi gyártásába nem kezd, s e “gyümölcsöző” tevékenységbe persze be kell vonnia az egész családot, a fillérek utáni hajsza a mindennapi lét legfőbb parancsa. Marad az éhség, a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottság – s ami ezzel szinte kötelezően együtt jár: a környezet, az iskolatársak megvetése, gúnya, a mindennapi megaláztatás.
És ami szintén kötelezően következik mindebből: a mentális sérültség. A főhős kisfiú, kilencévesen sem tanul meg olvasni, beszédzavarai vannak, iskolai kudarcai csak egyre mélyebbre nyomják lelkileg is. De ez sem, a testvérek nyilvánvalóan hasonló szellemi-lelki sérülései sem zavarnak valójában senkit. A család is elfogadja és természetesnek tartja, az iskola is így skatulyáz. Kiút semerre sincs. Az olykor-olykor megnyilvánuló részvét inkább megalázó, semmint segítő, és főleg tehetetlen, talán az egyetlen és legfontosabb esemény: a házépítés ad igazi segítséget. Az egyház és a barátok vállvetve építik az új otthont – és akkor, néhány kegyelmi pillanatra megváltozni látszik minden.
Csak az éhezés nem, a rongyos ruhák nem, az iskolai mikroklíma nem. S lévén a család szigorúan, már-már bigottan vallásos, új pénzforrásra akadnak: temetéseken ministrálnak a kicsik, abból is jut pár forint. De ez a vallásosság nem a lélek felemelő hite, hanem folytonos bűntudatot keltő parancsok és érthetetlen szokások kusza szövevénye, a kisfiú számára pedig egyenesen a tudathasadás felé hajszoló állandó meghasonlás, mélyen rejtett fiús titkai zord börtönőre. Nem szólva az oly jól ismert kettős nevelésről (ma úgy eufemizáljuk: kettős beszéd.), még súlyosabb meghasonlásairól, örökös szorongásáról, a titkolás félelmeiről és lelkifurdalásairól. A gyenge fizikumú, az éhezés, a lelki kínok gyötörte gyerekember minden lépte az összeomlás vagy a robbanás felé halad.
Meg is történik. Legyen az olvasó dolga végigjárni a kisfiúval a pokol útjait. És a nagy számonkérés után vajon lehet-e bizakodva lépdelni másnap az iskolába: egy szál egyedül, és még mindig lehet-e bizakodva szeretni Vera nénit (bár nem volna szabad.)?
Való igaz: a nyomor sújtotta emberek beszélhetnek legkevésbé lét alatti létükről. Még akkor is, ha képesek volnának beszélni. Helyettük szól valaki, róluk beszélve, a nevükben beszélve – vagy a bőrükbe bújva. Barnás Ferenc ez utóbbit teszi. Egy kilencéves kisfiú beszéli el a sorsát, egy felnőtt és a nyelvet virtuózan kezelő felnőtt nyelvén. Rendkívül fegyelmezetten és választékosan. Ráadásul kitűnően komponálva. A kerettörténet (?) viszonylag rövid időtartamú, a főhős csapongó emlékezései és apró történettöredékei növelik hosszúvá. Az első gyermekkori emlékfoszlányoktól az iskolai és otthoni mindennapok aprólékosan precíz leírásáig, a legbenső érzések megfogalmazásától, az álmoktól és a vágyaktól, a félelmektől, az örökös szorongástól az elfojtott indulatokig, a normális lét után való fuldokló vágyakozásig: mindez időtlenné és korlátlan érvényűvé avatja a narrációt, átemeli az egyediségen és esetlegességen. Az önként vállalt írói szerep olyan szöveget hoz létre, amely rendkívüli önismeretű, a világot gyermekként felfogó, de mély intellektusú és igen érzékeny, mélyen érző felnőtt szövege. És ez önmagában megrendítő volna, ha pszichológiailag talán nem egészen hiteles, lévén a szerep egy kilencéves kisfiúé. Föltámadó zavarunkat inkább az okozza, hogy a kisfiú mentálisan sérült – a nyelv ilyen kultúrájának nincs, és nem is lehet birtokában. A pszichológiai szaknyelvet nyilván nem ismeri, de még pszichés zavarairól is nagyon pontosan számol be. Nyilvánvaló, hogy ebbe a szerepbe bújni a felnőtt, nyelvét mesterfokon tudó és a hol tárgyilagosan és szikáran mesélő, hol “elcsermelykedő”, de a kettőt mindvégig szigorú kompozíciós egyensúlyban tartó szerzői énnek szinte a lehetetlenséggel határos. Nem is mindig sikerül. Az író néha kibillen a szerepből, úgy beszél főhőseként, mintha kívülállóként mesélne róla. Ez a gyermeki énnek nem sajátja – ebben az életkorban már nem! -, a pszichológiai regény tehát itt-ott megbicsaklik.
Van azonban a regénynek egy fejezete (nyolc), amelyik a szerep és szöveg teljes összeforrását éri el, ahol a szavak “hibátlan hadsorba”‘ állnak. Nem tudjuk, a fejezet jelenetei, eseményei megtörténnek-e, vagy sem, hol kezdődik a képzelgés, hol végződik a valóság, melyik mondattöredék kitől származik, külső-e vagy belső – és nem is fontos. Ebben a szövegben szintetizálódik az egész regény, a legnyomasztóbb, a legsúlyosabb, a tragédiát nemcsak sejtető, de bizton előrevetítő. A tragikus vétségnél és annak következményeinél sokkal súlyosabb tragédiát. A személyiség teljes összeomlását, a külső-belső nyomorúság megakadályozhatatlan végső pusztítását. Feloldás nincs – még ha a(kilenc) hagy is valami illuzionisztikus reményt.
Egyszerű volna a múlt regényének nevezni, s némely pártállami múltat felvillantó motívum talán csábítana is erre. De aligha csak erről van szó. Éppen az időtlenné avató, Pomázon felülemelő elbeszélő technika meg a valódi együttérzés, a szenvedővel és a szenvedéssel való teljes azonosulás teszi ezt a regényt fontos, kortárs prózánk kiemelkedő regényévé. A harang – siketítő kongással – mindannyiukért szól, akik köztünk élnek. (Magvető)
Csíkvári Gábor
Csíkvári Gábor: Barnás Ferenc A kilencedik. Kritika, 2007. január.