Mi történik akkor, mi van akkor, amikor kortárs szépírók találkoznak a kortárs festészettel? Erre a kérdésre ad szivárványosan sokszínű választ a Jelenkor Kiadónál 2016 őszén megjelenő kötet hatvannégy szerzője, akik közül egyesek versben, mások prózában szólnak hozzá az általuk választott Szűcs Attila-képekhez.
Barnás Ferenc az Akril papíron (2014) című festményt választotta.
AKRIL PAPÍRON
(részlet)
Nem bonyolult, nem is akar az lenni. Leképez egy pillanatot. Határ-teret. Tér és pillanat. A kettő egybeesése. Egybeesés? Együttállás. Együttállás? Valamilyen módon mindig. Illetve nem tudni. Miképp megyünk mögé? Vagy elé. És ha a közben is van? Persze hogy van. Főként az van, de nincs időnk észrevenni. Így vagyunk. Tér/idő-zavar. Legalábbis bennünk. Velünk. Közben semmi érdekes nem történik. Ha csak azt nem számítjuk, hogy van itt most valaki, aki megáll és néz. Megragadja a teret. Megragadja a pillanatot. Tér/idő-metszetbe kerül. Nem biztos, de lehet; valószínűleg. Megragadja annak a részét, amit lehetetlen megragadni, megnevezni még kevésbé. Mégis ezt tesszük. Többnyire olyan dolgokat csinálunk, amit nem kellene.
A tiszta elme tiszta foltjai. Ember-foltok (a megragadható felület, ahonnan el lehet indulni). Foltokból lett lények. A vonalak tisztaságából következtetünk a tiszta elmére. Hogy ez egy művész esetében nem feltétlenül előnyös? Hát már hogyne lenne előnyös!
Nem kísérletezett. Ha igen, akkor azt korábban tette. Vagy mindig. Vagy soha. Ilyen. Vagy nem ilyen, de neki így sikerül. Az biztos, hogy amikor ezt megcsinálta, minden kész volt. Ha folyamatban született ez a dolog, akkor is kész volt (bent, lent, fent, akárhol). Ő csak követte az utasításokat. Nem. Nincsenek utasítások. A tiszta elme térbeli működése van. Ki, be. Be, ki. Rá, fel. Ide, oda. Köré, keresztül. Rajta, felé. Haladás. Nem-haladás. Ezeket a betűket, a betűk értelmét kiterjedésként képzeljük el. Ne fogalmakat percipiáljunk. Érzeteket engedjünk át magunkon.