Barnás Ferenc: Az élősködő
Barnás Ferenc első könyvének elbeszélője, egyszersmind címszereplője azért nevezi magát élősködőnek, mert más emberek sorsának eseményeiből nyeri azt az erőt, amellyel a maga sorsának egyik eseményéből át tudja lendíteni magát a következőbe. Egy kicsit konkrétabban: nem akármilyen más emberekről van szó, hanem azokról a nőkről, akikkel az elbeszélő (kifejezetten abból a célból, hogy kimenekülhessen a maga állította pszichés csapdákból) alkalmi viszonyt létesít, és nem akármilyen eseményről, hanem a mindenkori viszonyt megpecsételő nemi aktusról, illetve a hozzá vezető szituációról. Az elbeszélő vallomást tesz, mindenekelőtt arról, hogyan kényszeríti ki partnereiből a vallomásokat, amelyeken aztán, saját minősítése szerint, élősködik; legalábbis addig, amíg az élősködés tárgya nem bizonyul újabb, előre nem látott csapdának, amelyből, más áldozatok keresése révén, megint csak menekülni kell.
Durván leegyszerűsítve így írható le Barnás Ferenc regényének mechanizmusa. Az a monológ, amely elbeszéli a regényt (amelyből tehát az olvasó rekonstruálhatja a regény struktúráját), egyszersmind a személyiség fejlődését is elbeszéli, méghozzá két különböző aspektusból beszéli el a fejlődést: az Erósz fejlődése párhuzamos a téboly fejlődésével. Az élősködő nemcsak minden nehézség nélkül beilleszthető az Én-formában írt vallomásos fejlődésregények sorába, hanem az Én-fejlődés mint Én-elbeszélő, regényformáló program a műfaj mintáihoz képest radikalizálva és redukálva is van, amennyiben a fejlődés az elbeszélői Én egységének folyamatos provokációjaként fogható fel. Annak, hogy a vallomás regénnyé alakuljon, illetve, hogy a leírás, regénnyé válása közben, megőrizze konzisztens formáját, legfontosabb feltétele, hogy az elbeszélői tudat egysége minden gyanú fölött álljon. Márpedig ezt az egységet, Barnás Ferenc írói programja szerint, háromfelől is veszély fenyegeti. A legkirívóbb veszély az a tudatállapot, vagy inkább a tudati folyamatoknak azon összessége, amelyet az elbeszélő ismételten tébolynak minősít, és amelynek kapcsán nem győzi elég sűrűn elhelyezni azokat az emlékeztetőket, amelyek az olvasót arról vannak hivatva meggyőzni, hogy a kitárulkozó személyiség – az elbeszélőé – bármikor széthullhat, sőt a széthullás már a felidézett eseménysor kezdetén bekövetkezett, és a személyiség maradványait kiskanállal kell utólag összeszedni; amúgy a széthullott személyiségből éppen annyi maradt, amennyi a felidézett eseménysoron belül a széthullás tényét sikeresen leplezni tudja. Nem kisebb veszély azonban az Erósz agresszív jelenléte sem, hiszen ennek tétje éppen az önátadás, a feloldódás a vágyott másikban; márpedig az elbeszélő, kitervelt élősködése révén, ennek ellenkezőjét szeretné elérni. Végül pedig, a legkevésbé szembeötlően, ám a legsúlyosabban maga a regényforma veszélyezteti az elbeszélői személyiség koherenciáját: a forma egysége végett az elbeszélő – még a kifejezetten egysíkú, egyszólamú regényekben is – olyan nézőpont- és hangváltásokra kényszerül, amelyek a figyelmes olvasó számára nyilvánvalóvá teszik, hogy az elbeszélői tudat egysége legfeljebb idézőjelben (tudniillik egy-egy idézeten belül) áll fenn.
Talán ez itt a legsúlyosabb dilemma. Az elbeszélői tudat egysége szembekerül a nagyepikai forma egységével. A tapasztalat, mármint az olvasói tapasztalat azt mutatja, hogy az egyiket mindenképp föl kell áldozni a másik kedvéért.
Mondok két teljesen önkényes példát. Az önelemző fejlődésregény klasszikus művében, a Zénó tudatában Italo Svevo a tudat egysége rovására hozta létre a nagyszabású forma egységét; az egyes szám első személyű előadásmód csupán az írói mindentudást iktatja ki, megőrződik azonban az elbeszélői világ sokrétűsége és a látókör nagyregényekre jellemző tágassága. Prózai műveiben Jean Genet ellenkezőleg, a regényforma egységét áldozta fel a tudat egysége javára; azáltal, hogy nála a nézőpont majdnem egybeesik a nézés tárgyával, a történet is majdnem egybeesik a történések értelmezésével. Ennek intenzitása és radikalizmusa teszi Genet prózáját, az írói világ egysíkúságával, szűkösségével és korlátoltságával együtt (vagy inkább ezek ellenére) jelentőssé. (Csak zárójelben: ugyanilyen szűkös világban hasonlóan brutális kitárulkozás, a leírás intenzitása és érzékenysége nélkül, az elbeszélői tudat groteszk karikatúráját hozza létre. Ez történik a Der Minus-Mann című munkában, amelynek szerzője, Heinz Sobota, ellentétben Genet-vel, nem bűnök közül jött zseniális író, hanem jó íráskészséggel megáldott bűnöző.) Ez a két példa talán azt is megvilágítja, miért olyan ritka a magyar irodalomban az önelemző vallomás, vagyis a vallomás gesztusa miért torkollik szinte óhatatlanul önigazolásba. Ennek – ha egyáltalán felvetődik a kérdés – erkölcsi okait szokás kiemelni, s magam sem vitatom, hogy ilyen okok vannak; jóval fontosabbnak tartom azonban a formai törvényszerűségeket. A huszadik század magyar nyelvű vallomástevői általában lemondanak a forma egységéről, s ezzel együtt lemondanak az összefüggések megteremtéséről is. (Ha mégsem így tesznek – és persze vannak jelentős kivételek, a legjelentősebb Kertész Imre -, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a magyar történelem valamelyik megrázkódtatásának áldozata beszél, az áldozat szemszögéből; figyelemreméltó azonban, hogy ilyen esetekben is, míg a forma egysége erkölcsi legitimációt nyer, a leírás radikalizmusa egészen különböző erkölcsi kifogásokba ütközik.) Miután pedig a nagyobb fesztávú formák kiestek, marad az anekdota; és minthogy – állítólag – a köztudatban közmegegyezés van a “valóságos” és a “képzeletbeli” események különválasztásáról, semmi sincs, ami az anekdotákat összekapcsolhatná vagy elmélyíthetné. Ezáltal viszont a vallomástevő tudat egysége is megsemmisül, azaz (mivel a megsemmisülés kinyilvánítása, beismerése vagy akár csak jelzése is még mindig egyfajta írói bátorságról tanúskodna) közmegegyezésen alapuló, csekély hatásfokú illúzió marad.
Barnás Ferenc ezeket a buktatókat nagy biztonsággal kikerülte. Minden jel azt mutatja, hogy az elbeszélői tudat egységének megőrzését tartotta a legfontosabbnak; erről tanúskodik mindenekelőtt a (bizarr ellentmondásaival együtt is) tiszta logikájú, okadatoló-elemző narráció, amely éberen ügyel rá, hogy az elbeszélői nézőpont egy tapodtat se mozduljon el az egész leírás folyamán (még akkor se, amikor az elbeszélő szerepét ideiglenesen az élősködés egyik objektuma, egy fiatal nő veszi át). Azáltal viszont, hogy ugyanekkor ugyanezzel a pontosan kitervelt, logikus elemzéssorral ugyanennek a tudatnak folyamatos destrukcióját is végzi, mégiscsak jókora distanciát teremt az alany és a tárgy között; annál nagyobb lesz ez a távolság, minél inkább jelzi és hangoztatja az egybeesést.
Ezen a távolságon és egyidejű vészes közelségen alapul a parazita vallomásának regényformája (amit csak kiegészít, hogy a regény második, középső részében megkonstruálja saját vallomásának párdarabját), ez pedig fölöslegesség teszi az elbeszélői helyzet bármiféle valóságos vagy fiktív erkölcsi legitimációját. Ugyanakkor attól az enyhe, de határozott undortól is megkíméli a finnyásabb olvasót, amelyet Rousseau vagy Strindberg pro- és konfesszionális öngyötrései válthatnak ki. Barnás parazitája kétségkívül visszataszító szörnyeteg, ám ha ezt kimondjuk, ezzel még nem mondtunk semmi újat saját vallomásához képest. Miután az elbeszélői helyzet nem tart számot erkölcsi megalapozásra, a visszataszítóság olvasói magánügy marad, a szörnyetegség pedig akkor kezd érdekessé válni, amikor kiderül, hogy a szörnyeteg létállapotnak ugyanolyan mesterségbeli szabályai vannak, mint bármely kézművességnek; s különösen érdekessé válik akkor, amikor az is kiderül, hogy nem a vallomástétel gesztusa, hanem e szabályok pontos, kifinomult ismerete révén lehet mélyebb önismeretre szert tenni. A leírás erőterét és – különösen a mű első harmadában, valamelyest a második harmadában is – az írói világ perspektíváit ezek a szabályok rajzolják ki. Barnás, ellentétben a magyar vallomásos elbeszélők többségével, nem anekdotákból, hanem szabályokból, a szörnyeteg létállapot és létérzékelés szabályaiból építi fel prózáját. A szabályok ismertetése és szemléltetése pedig (mindaddig, amíg a szemléltetést nem váltja fel a kommentár) szinte magától megteremti a nagyepikai összefüggéseket is. S ha itt egy pillanatig mégiscsak szóhoz juthat az ízléskritika: engem egyáltalán nem az zavar, hogy a könyv – mint azt többektől hallom – “embertelen” vagy “beteges” (ilyen állítások legalább annyira értelmetlenek, amennyire könnyen cáfolhatók), hanem az, hogy a könyvben, ahogy előrehalad a leírás, a szörnyetegség önmagukban is jól működő, világosan leírható szabályaira mindinkább rátelepszik a karteziánus indíttatású módszertan, s ez egyre kevesebbet mond a létérzékelésről, általában a “létezés-szakmáról”, egyre inkább magáról az írásról kezd szólni. Ami pedig így, ebben az összefüggésben sajnos nem annyira érdekes. De erről egy kicsit később.
Mint mondtam, Barnás könyvében folyamatosan és hangsúlyosan jelen van az Erósz. Ezzel együtt Az élősködő mindennek inkább mondható, mint szerelmi regénynek. Nem azért nincs szerelem a parazita vallomásában, mert a megidézett nőket (s a rajtuk keresztül megidézett fantom-férfiakat) kéjtárggyá fokozza le, hanem azért kell őket kéjtárggyá lefokozni, mert az elbeszélő által felállított egyik alapszabály az, hogy nem szabad szerelmet érezni. Érzést megtiltani persze abszurdum, főleg dramaturgiai motiváció nélkül az; de hát itt kezdődik a szörnyetegség. A konfliktusok (vagy inkább szembenállások) megvannak, csak éppen nem drámai vagy erkölcsi alapokra vezethetők vissza. Szerelmet azért nem szabad érezni, mert az elbeszélő Erósza nárcisztikus beállítottságú, vagyis a szerelmi attitűddel maga a szerelmi princípium kerül szembe; az elbeszélő nárcizmusával viszont szembenáll ugyanezen elbeszélő masszív öngyűlölete, amelytől úgy igyekszik szabadulni, hogy ölüket széttáró zsákmányaira vetíti őket.
ennek viszont megint csak megvannak a formai konzekvenciái. Barnás kikerülte az önigazolás buktatóit, kérdés azonban, hogy ki tudta-e kerülni az öngyűlölet buktatóit is. Bárhogy nézzük is, a parazita zsákmányai mégiscsak élőlények, ráadásul emberi lények, zsákmányszerzési módja pedig a viszonyteremtés; ezért aztán, hogy az öndestrukció és az öndemonstráció folyamatosságát fönntarthassa, bizonyos emberi viszonyok szemléltetésére is ráfanyalodik. Igaz ugyan, hogy ezt nagyon nem szívesen, s ennek megfelelően, nagyon szegényes kelléktárral dolgozva teszi. Így aztán egy rendkívül érzékeny, helyenként kimagaslóan intelligens, ugyanakkor teherbíró szöveg jön létre, amely azonban – a zsákmányszerző rituálé keretein kívül – gondosan meg van tisztítva minden tárgyi vonatkozástól, s ezáltal meg van fosztva az érzékiségtől is. Nemcsak a korszakra vagy a helyszínre vonatkozó utalások hiányoznak, nemcsak a megidézett nők előéletéről nem tudunk meg semmit a szexuális karrieren kívül: ezeknek a nőknek még nevük sincs, egy-egy betű jelzi őket, G., L. és M. Nem annyira hiányérzetemnek adok ezzel hangot, inkább csak jelzem, hogy az így keletkező légüres teret valamivel ki kell tölteni. Ez a valami a könyv első harmadában maga a világlátás, amely a leírás technikájában megnyilvánulva a jéghideg izzás, a steril kristályosság benyomását kelti; az utolsó harmadban pedig az elburjánzó segédkonstrukciók, a segédkonstrukciók segédkonstrukciói.
Figyelemreméltó, hogy ebben a kontextusban Barnás már hiába tesz kísérletet a szabályok visszahozására. A harmadik rész 5. fejezetében az elbeszélő, aki öngyógyításképpen próbálkozik írással, nagyjából úgy beszél a nyelvről és az írásképről, ahogy az első részben a szexpartnerekről – ám ezen a ponton a beszámoló már óhatatlanul híján van az élményszerűségnek. Hiába bizonygatja Barnás parazitája, hogy “a mondataimba menekített szorongás felöltözik a nyelvtan szabályaival, és így hull vissza rám”, vagy hogy “a lapok csendje külön gondoskodik a mondatokkal szembeni védelmemről”: az efféle állítások egyszerűen nem állják meg a helyüket; cáfolatuk a gondosan szerkesztett és korrigált, igényes tipográfiájú nyomtatott szöveg.
Az elbeszélői öngyűlölet legsúlyosabb formai buktatója azonban mégiscsak az, hogy a nárcisztikus elemzések tárgya nem a személyiség vagy a tudatállapot, hanem a helyzetek és az eljárások, illetve, mint mondtam, ezek szabályai. Még egyszer mondom: a szabályismertetés íratja Barnással a könyv legszebb lapjait; másfelől azonban ebből el kell egy történetet indítani, és miközben kénytelen fölkelteni a történet folytatására irányuló olvasói várakozást, egyszersmind le is kell vonnia annak konzekvenciáját, hogy a történet egy bizonyos ponton túl – mondjuk a negyedik nő után – mégsem folytatható. Barnás, miután egyik nagy erénye az írói intelligencia (amely azonban nála, sajnos, nagyrészt az ösztönök ellenében hat), szembe is néz a történet folytathatatlanságával, talál is rá megoldást; emiatt azonban az öngyógyító írás fikciója a regénykonstrukció egészét bekebelezi. A könyv végére a vallomás visszamenőleges hatállyal privatizálódik, mivel a parazita azzal teremti meg a történet befejezését, hogy átadja a kéziratot az L. nevű nőnek, vagyis L.-t a (nem kis részben róla, L.-ről szóló) szöveg egyedüli olvasójává avatja, amire a könyv első és utolsó mondatainak egybeesése külön fel is hívja a figyelmet. Ily módon a fiktív és a valóságos olvasó közt váratlanul és oktalanul megnövekszik a távolság, ezáltal pedig az elbeszélő (szerintem szándéka ellenére) magát is eltávolítja az olvasótól, illetve véglegesíti azt a távolságot, amelyet a harmadik rész sivár meditációi hoztak létre.
L. azonban nemcsak olvasója, hanem, az elbeszélő mellett, egyik fontos szereplője is a könyvnek. Pontosabban, a könyv egyik fontos szereplőjének látszik, mert “valójában”, az elbeszélői feltételrendszerhez mérten éppúgy nem szereplő, mint a többi, kezdőbetűvel (vagy azzal sem) jelölt nőnemű lény. A második rész látszólag róla szól, de csak látszólag szól róla. Az első rész végén felbukkanó L. annyiban különbözik a korábbi, jelzésszerű nőktől, hogy ő a parazita tartós kapcsolatának bizonyul (ami persze megintcsak jelzés marad). A parazita már-már kigyógyul komplexusából, ekkor azonban a szerzőnek sürgősen találnia kell egy számottevő elbeszélői problémát, amelyből tovább építheti a regényt. Ez nem is várat magára: L. bevallja, hogy egy kislánykori traumája miatt hosszabb ideig promiszkuitásban élt. Ezek után az elbeszélő, újabb nemi kapcsolatok létesítése helyett, zsákmánya nemi kapcsolatainak leírására szánja rá magát.
Ezen a ponton Barnás akár egy olyan katalógus felé is elindulhatott volna, amilyen Sade márki Szodoma százhúsz napja című munkájában rajzolódik ki, egy ilyen szöveg azonban már csak terjedelme miatt sem tenne lehetővé semmiféle vallomásos önelemzést. Az elbeszélő nem több száz vagy több tucat férfi szexpartnert sorakoztat fel; beéri öt férfival; ily módon L. szeretői mintegy szimmetrikus elrendezésben állnak a parazita szeretőivel szemben. Nem annyira ellenpontozásról van itt szó (hiszen az föl sem merül, hogy L. mint személyiség a parazita egyenrangú társa lenne, s mint ilyen tehetne szert pozícióra a történetben), inkább a folytathatatlan történet átmentéséről egy másik történéssorba.
A második rész idő- és eseményváltásával megszűnik a történet linearitása, megszűnik az eseménysor középpontjában álló figura identitása, miközben sem a narráció módja, sem a narrátor nézőpontja nem változik. A leírás ugyanolyan monologikus marad, mint volt, sőt egyszólamúsága csak most pecsételődik meg. Annyira így van ez, hogy az olvasóban felmerül a gyanú: hátha mindaz, amit ebben a részben olvashatunk, a regényfikcióhoz képest is fikció. És tényleg: egy bizonyos ponton egyértelművé válik, hogy a második részben olvasható események nem L. “valóságos” életéből következnek, hanem az elbeszélő L.-lel kapcsolatos fantáziái. Közben sem a “fiktív”, sem a “valóságos” L.-ről nem tudunk meg szinte semmit, legfeljebb külsejének eléggé sematikus kelléktárát (érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlom a kezek és az ujjak sűrű említését: mindig ugyanaz a fordulat tér vissza), ugyanakkor a leírás technikája szinte semmit sem változik az első részhez képest, ahol pedig az elbeszélő az emlék- és a fantáziaképek egyértelmű különválasztását sugallja.
A harmadik rész látszólag visszaváltás az elbeszélő saját történetébe, csakhogy addigra már éppen a történet fogyott el, már nemigen van mit elbeszélni rajta. Ez akár kritikai észrevétel is lehetne, de nem elsősorban annak szánom. Barnásnak – a fent elmondottak és a könyvében addig megformáltak után – tulajdonképpen becsületére válik, hogy metaforikusan szólva, még akkor is önti a formába a gipszet, amikor annak egy része már megkötött.
“Leszűkítettem a leszűkíthetetlen, és egyirányúvá tettem a mindig több irányba áramlót” – ezt a nagyon fontos mondatot, amely a könyv utolsó előtti lapján olvasható, a parazita mondja, végső vallomás gyanánt, saját létezésmódjáról, ám tekinthetjük Barnás Ferenc írói önjellemzésének is. Barnás minden fontos írói tulajdonsága kiolvasható ebből a rövid kijelentésből: igényessége és voluntarizmusa, perfekcióra törekvése és az ellentmondásokkal szembeni csekély immunitása, elemző hajlama és az elemzés tárgyának leszűkítése, írásmódjának érzékenysége, ugyanakkor zártsága és merevsége. Valami azonban nem derül ki ebből a mondatból: az, hogy Az élősködő első kötet; olyan író első kötete, akinek korábbi publikációi nincsenek, de tapasztalatai vannak, s ezek arányban állnak nemcsak ambícióival, hanem képességeivel is. De nem elsősorban a tapasztalatok teszik, minden felemásságával együtt, emlékezetessé ezt a regényt, hanem az a magyar prózában egészen ritka mértékű figyelem- és erőkoncentráció, amely mutatkozik benne.
(Kalligram)
Márton László
Márton László: A vallomástól a magyarázatig. Alföld, 49. évf. 3. sz., 1998. Uaz: In: M.L.: Az áhitatos embergép. Jelenkor Kiadó, 1999.