Barnás Ferenc: Az élősködő
Az utóbbi hónapok legerősebb olvasmányélményét egy teljesen ismeretlen szerzőnek, Barnás Ferencnek köszönhetem. Az élősködő sokrétű hatásának titka talán éppen abban rejlik, hogy Barnás nagyregénye nem azon a pályán játszik, amit az irodalom intézményrendszere tagol vagy legalizál, még ha profizmusa és a Kalligram felkaroló figyelme szerencsénkre abba is vonja be. Már amennyiben persze az szerencsének mondható, ha egy, az írói érvényesülés szempontjaitól láthatóan mentes, kifejezetten önterápiás célzatú munka avval szembesít, hogy szorongásaink, félelmeink természetének gyötrelmes kiismerése, megértésük megkísérlése nem megspórolható.
A könyv magával ragadó, örvényekkel teli sodrása egyfelől az analízis önveszélyes őszinteségéből fakad. Művészi erejét pedig abból a makacs hitből meríti, hogy a megformált szorongás, a jelzővel ellátott, mondatba zárt félelem megzabolázható, ellenőrzés alatt tartható. Az élősködő beszélője mondatait a kétségbeesés ritmusára hangolja rá. Hagyja, hogy eluralkodjon benne, ám miközben a belső bolyongás kilátátástalan mélységekbe jut, a grammatika a megnevezés pontossága révén az elhatalmasodó téboly fölébe kerekedik, s így az immár a nyelvtan szabályaiba foglalva hull vissza rá. Így győzi le “a lezárt mondat önérzetessége” és maga a regénykonstrukció önnön megalkotójának “beteges” képzeletét, s csikarja ki “a képek mondatokkal összenőtt tengelyén a büntetés és jutalom dialektikáját”.
A regény eseménytörténetét a belső fejlődésrajz külső történések által tagolt finomszerkezete bontja ki. “Talán a legelején dőlt el minden” – kezdi a főhős-narrátor a betegséghez fűződő vonzalmának felidézését, ami a gyerekkorban cask az önkéntes kórházi tartózkodások védettségében volt szabadon kiélhető. Az elmeosztályok depressziósaihoz hasonlóan “az érthetetlen, de fegyelmezett bánat” vonzásában menekül a képzeletbe. “Az igazi beavatást” a kórházi miliő végezte el, sorsát azonban az első vad ölelkezés pecsételte meg. Innentől lesz a fájdalom és a kéj összenövése végleges, s e szimbiózisban a betegség elviselésének tükre a nő. A főhős a nők által voltaképp a személyükhöz kapcsolódó rögeszméivel él együtt, társai az önmaga ellen irányuló agresszió áldozatai. Úgy tudja cask szeretni őket, “akár a fák gyökerei a több ezer éves sötétséget”, arcuk hieroglifáiban saját torz vonásait ismeri és fejti fel. S mert mindahány nő tekintete “mintha az ágyékából érkező folyamatos hullámokból állt volna össze”, a megnevezés, a nyelvi szerkezetekbe foglalás terapikus írói munkáját L. közbeékelt történetében már gyötrő célirányossággal az erotika misztériuma szervezi.
A könyv fülledt intimitású holdudvarát az erotikus vágy- és kényszerképzetek, gyönyörök és kínok mindent eluraló hatalmának precízen-erős érintettsége és önfegyelemre valló analizálása teremti meg. Az élősködő pontos kidolgozottságú, zenei dinamikájú mondatszerkezeteiben egy kézfej leírása éppolyan mély erotikus töltést kap, mint egy-egy szűrt megvilágítású szeretkezési snitt. Az árnyalt ábrázolás lehetőségét az a különleges írói képesség hívja elő, ami a tucatállapot adekvát leképeződéseként a nézés szerkezetét a megfigyelői akarat, a látvány és “a nézésben megjelenő figyelem” rétegeire választja szét. Így válik lehetővé, hogy a harmadik fejezetben “a testértelem és a nyelvértelem párhuzammenete” (Szili József) a fikció és a személyes sorsanalízis egymást értelmező enciklopedikus összegződésébe fusson bele. Nagy ívű, zárt kompozícióban villantva fel, s vetítve egymásra a testi-lelki mechanizmusok, valamint a regényírás azonos működésénekösszhangzatát, kiküzdött tapasztalatát.
A szorongás, a bűntudat és a kéj lenyomata ez a könyv. Főhőse elveszti szerelmeit, a “normális” élet békével kecsegtető esélyét, írója viszont megnyeri társnak a mondatot, hisz megtalálta bennük az alkatának megfelelő kínzás ritmusát. Kiismerte démonait, edzett a szorongásra, s kész egy jelentős írói pályára is.
(Kalligram)
Keresztúry Tibor