Barnás Ferenc: Bagatell
Az író első könyvének (Az élősködő) hőse szintén egy parazita volt, útja szenvedés és gyötrődés, nem egyszer a halállal való szembenézés, látomások, álmok között vezet elmeorvos helyett az írósághoz. Személyiségének széthullása sokkal tragikusabb, megrázóbb, mint a második könyv, a bagatell magányos hősének önelvesztése.
Mindkét regény közege a művészet. Önként tolakszik s kérdés, vajon a tárgya is a művészet? A kérdésre a bagatell estében igen a válasz. Persze nem olyan értelemben, ahogyan a hatvanas évek Európájában, mikor a művészetet mindenek fölöttinek vélték, s az egyén teljes felszabadításának eszközét látták benne. Úgy sem, ahogy a századfordulón, illetve az I. világháború után a minden korláttól elszakadni vágyó avantgárd irányzatok, a gomba módra szaporodó „izmusok” forradalmasították, a művészeteket. Bár az utóbbi időszak törekvései, ellentétben a hatvanas évek kezdeményeivel, némi haszonnal jártak a művészet számára. A szerzőt azonban sem egyik, sem másik nem érdekli. Hőse, a fuvolás előadói menüjében csak kipróbált művészek szerepelnek: Mozart, Vivaldi, Schumann, Bach, Haydn, Händel, Beethoven, Brahms, esetleg Schönberg vagy Reger, s határozottan tiltakozik minden művészi és szellemi rendbontás ellen. Nem tudható azonban, hogy az utókor átértékelésre nyitott teljesítményként fogja-e értékelni Barnás Ferenc második regényét, a bagatellt? Vagy úgy véli majd, hogy pusztán a zene és az irodalom „alkalmi” frigyét koszorúzza meg a fuvolás alakjában, akit talán nem véletlenül ismerhetnénk fel valamely neves pszichiáter előszobájában. De határozott meggyőződésem, hogy Barnás Ferenc mindent tud a művészetről, s mindent, vagy majdnem mindent tud az emberről is, s így színesen és szerencsésen rajzolja meg kettőjük találkozását.
Az egykori nyúlszállító, majd irodalomtanár tizenöt évig járja, a Fehér Hajóval, koros Opel lakóautójával először csak a nyári szezonban Németország, Svájc vagy éppen Olaszország városait, mint vándormuzsikus. Előbb az egyetem elvégzését adja fel, majd állását is, míg végül életét teljesen alárendeli a pénzszerzés e módjának. Az író mesterien vezeti át azokon a fokozatokon, ahol erkölcsileg egyre mélyebbre, anyagilag egyre feljebb kerül. Zenei szolgáltatásait előbb templomok bejáratánál, üzletek kirakatai előtt, majd ahogy egyre hibátlanabbul fúja ki a „tizenhatodokat és a harminckettedeket” az üdülőhelyek reprezentatív éttermeiben végzi. Kezdetben nyugtalanul keresi önigazolását, előbb maga által is vitatott tehetségében, majd a művészetek magasztos szerepének vállalásában talál magyarázatot, míg végül teljesen hatalmába keríti leküzdhetetlen gazdagodási vágya.
A művészetről, mint a regény tárgyáról az alábbi kérdések igazgatják a szerzőt: milyen a mű és az alkotóművész, a mű és az interpretáló művész, a mű és a közönség, az előadóművész és a közönség viszonya. Egymásra találhat-e a mű és a befogadó? Milyen beállítódottság szükséges az egyes művészetek befogadásához, más művészetek iránti közömbösséghez, milyen kapcsolat mutatható ki a lélek és az ízlés között? Tehát a művészet privát szférában betöltött szerepe izgatja, pallérozza-e az igazi művészet a személyiséget, torzítja, vagy akár aljasságokra is képessé teszi-e a hamis, vagy álművészet? Az ily módon feltett kérdés, talán azért is üdítőnek tűnhet, mert nem olyan régen még azzal voltunk elfoglalva, hogy a művészet társadalomformáló szerepét magyarázzuk. A kérdések tanulmányozásának laboratóriumai a templomok árkádjai, ékszerész üzletek bejáratai, zöldséges piacok, éttermek. A bonyolult összefüggéseket a fuvolás előadás közben tett megfigyelései segítenek felkutatni. Ilyenkor fedezi fel a lélek mélyrétegeit, önmagán belüli folyamatokat, az érzelmeket és gondolatokat, ilyenkor villannak fel benne hol bizarr, hol szellemes asszociációi, melyek visszavezetik magához mint művészhez, ekkor figyel fel rá, hogy egészen különös állapotba kerül, hogy a zenének játszik a zenéért, hogy a zenével alátámasztott ragyogás nem akarja elhagyni az arcát. Kódolja a hallgatóin tapasztalható változásokat, s ezeket úgy értékeli, mint befogadói visszajelzéseket. A megfigyelések azonban csak erős kritikával általánosíthatók. Itt lép működésben az író finom iróniája, vagy csípős humora, mely az író szándéka szerint vagy elbizonytalanítja, vagy újabb felfedezés örömével lepi meg hősét.
Egy hosszabb idézet, melyben a fuvolás egy Chopin keringő előadása közben folytatott meditációját tartalmazza, kárpótolhat bennünket a nyakatekert magyarázat hiányáért, s mindjárt mélyebben meríthetünk az író stílusának eredetiségéből: „Dallamainak könnyűségétől, ettől a lebegő poétikától, amelyeket oly gyakran letakar a fáradtnak tűnő melankólia, nehéz szabadulni. Az ember ilyenkor saját fáradságával találkozik, mégha történetesen határozottan frissnek is érzi magát. Elvégre a tényleges fáradtságot az emlékezetben tetten érhető törődöttségtől az ilyen zene különíti el egymástól. Tény, hogy az izomtónusokat nemigen lehet becsapni… Tény… Csakhogy a fáradtság igazi évgyűrűi nem a sejtekben, nem az arcon mutatják meg magukat, hanem mondjuk abban, hogy ki-ki milyen fogékonysággal közeledik ehhez a zenében grabancon ragadott kimerültséghez. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezek a keringők hatásukban az ellenkezőjét érik el. Felfrissítenek, bizalommal töltenek el! Olykor még reménykedni is kezdünk! Ám a levertség ott bujkál a legvidámabb moll hangzás mögött is, a kísérő basszus dörgedelemnek semmiképpen sem nevezhető tömbjei alatt. Csakhogy el van rejtve. Ez a tüdőbeteg polák annak idején így találta ki. Valahogy úgy, hogy a zenébe oltott fáradtság, a hallgató fáradtságára apellálva, fordítsa át a kétféle erőhiányt: könnyűséggé. Vannak ösztönös dialektikusok. Chopinnek már pólyába takarva is kétirányosan járt az esze, és nem tévedett el, mint oly sok csecsemő, akik, éhségüket csillapítandó, csupán az egyik mellett választják ki. Nem. Ő váltogatva szürcsölte a drága nedvet. Milyen kár, hogy a kedves mamát már nem lehet ilyen finom részletek felől faggatni. […] Ellenpontot tanult ugyanis, a kiszámíthatatlan ritmusáthelyezések technikáját. A mama meg csak emelgette a melleit, miközben lengyel népdalokat vagy szent énekeket dúdolgatott, mert talán azt szerette volna, ha csöppségből Istenfélő válik. És nem kellett csalódnia, mert aki úgy eszkábál össze egy keringőt, mint amilyent most ő eljátszott, az nagyon is szövetségben kellett hogy legyen a feljebbvalóval. Az előtte álldogálók közül ezt többen aláírásukkal tanúsították volna.”
A regény különcségének egyik jellemzője, az idézett részben is tapasztalt humor párosítása az esszéisztikus stílussal, alig felvillanó szereplők népes táborának jellemzésével, a helyzetekben rejlő komikum végsőkig történő kiélezésével. Egy szereplős műről lévén szó, a többiek – akiknek rendre nincs ki a négy kerekük –, beleértve a népes több európai nemzetet képviselő konkurenciát is, csak a fuvolás egyéniségének megrajzolásához asszisztálnak. Furcsa, perifériára szorult, egykori valakik, mint Rudolf, a filozófia nagydoktora, Alexander, a meteorlógus, vagy Juan a gitáros trubadúrrá vedlett uruguayi országos bokszbajnok, vagy Stefanie, a brazil őserdőkben kokainra szokott szépség, Andreas, a biciklit gyűjtő kertész, vagy Gülü, a kurd leány, a keleti éjszakák ígéretével. Többnyire névtelenek, kilépnek egy pillanatra valamelyik utcai koncert hallgatósága közül, hogy belépjenek a műbe, mint az az úr, aki Mozart Varázsfuvolájának áriája közben Hitler és a német zene viszonyáról beszél, mintha „ellenpontként kéredzkedett volna be néhány ütembe”, éppúgy, mint Hans, aki délutánonként az utcán operaáriákat énekel, torkaszakadtából ordítva, „mivel a partitúra előírásait elég komolyan” veszi.
A humor aszúvá érő cseppjeit mégis a komikus helyzetek placcán hullatja el a szerző. Történt pedig egy freiburgi hajnalon, amikor rendhagyó időpontban ugyan, de el kellett végeznie a „mosolygós műveletet” (a dzsúzos üveg másnapi kiürítését) annak következményeként, hogy előző este sok sört ivott, így hajnaltájban meglepődve állapította meg, hogy a pótüveget ott felejtette a Fehér Hajó akkumulátora mellett, a dzsúszos üveg meg már megtelt. Mivel kisdolga igen sürgetős volt, piros pizsamában kilépett a Fehér Hajó házakra néző ajtaján, azt nyitva hagyva kiloccsantotta az üveg tartalmát, s csak a loccsantás pillanatában fedezte fel az előtte álló parkőr lábait.
A meseszövésben állandóan keresztezi egymást a líra és a humor útja, s az apró epizódok szinte mindegyikéből a humor jön ki megdicsőülten. A történetet egyes szám harmadik személyben egy narrátori hang mondja el, ez lehetővé teszi a fuvolás pontos megfigyelését, a kritikai távolság megtartását. Ez ad lehetőséget az írónak is, hogy a művészetről vallott nézeteinket, befogadói magatartásunkat a maga módján minsítse. Megfricskázza mindent értő, mindent magyarázni tudó sznobságunkat, mellyel gyakorta tetszelgünk magunk és mások előtt. Az epizódok félnótás, kisiklott, tudathasadásos szereplői, a bennünk is lapuló tulajdonságok sarkított, felnagyított hordozói. Egyéni arca is van hősünknek, mely a lírából a delíriumba csúszik át, taktusról taktusra préselődik át agyán dzsúszos üveg, mellbimbó, katonai bicska, bankszámla, röhögő Mozart, szerelőműhely, tárgyalóterem, barna övtáska, barokk strici, ötvenfrankos repertoár.
A szerkezeti felépítés nem tartozik a regény erényei közé, a fejezetekre tagolás szerkesztési elveit nehéz felfedezni. Ebben az írónak is láthatóan nehézségei támadtak, abból a sajátos helyzetből adódóan, hogy a történések nem egyirányúak, nincs sem egy, sem több szálon futó cselekmény. A regény epizódok, apró történések laza halmazából áll, középpontjukban a fuvolás. Az író ezeket az epizódokat az idő mindhárom dimenzióját igénybe véve helyezi el, így próbálja a szerkezet belső arányait megteremteni. A történetek elhelyezésénél nem az egymás utániságot, hanem a hősével megtörtént események hasonlóságát, rokonságát, vagy saját szándékolt mondanivalóját preferálja. Így gyakran megtörténik, hogy hősünk az adott szituációból kitekint, hol hátra, hol előre, jelezvén, hogy a történet már befejeződött, a már megélt helyzetek előadása van soron. Ez teszi lehetővé, hogy a történt végétől haladjunk a kezdet felé, kitérőkkel – múltban és jövőben. Az idő többsíkú megjelenítése Proust óta gyakran megfigyelhető, mint az elbeszélő történetének előzményébe vagy következményébe való átfolyása. Ezek a történeti szálak akár több évtizedes távolságban egymással párhuzamosan is futhatnak, olyan céllal, hogy az olvasónak valamilyen ismeretlen körülményre hívják fel a figyelmét, vagy magának a hősnek önfeltárását, önmegismerését segítsék. Nem egy szokatlan írástechnikai bravúrról van tehát szó. Az elbeszélő történeti mozaikjai, egy izgalmas kirakós játék darabjaihoz hasonlóan, kerek egésszé állnak össze, így formázza meg az író hőse személyiségének széthullási folyamatát. A narrátor az általa előadott történettel nincs mindig időbeli összhangban, így valósítja meg múlt, jövő és jelen eseményeinek, történéseinek szimultán egymás mellettiségét.
A bagatell jó regény, eredeti mű, ábrázolt világának szokatlanságában biztos kézzel, kifinomult esztétikai érzékkel kalauzolja az olvasót, mintha az egyszerre forgatna egy földrajzi és egy zenei lexikont. A szerző kivételes intellektusa, elemző, értékelő stílusa, bő és melegen áradó, csiklandozó humora izgalmas olvasmánnyá teszi a regényt. Aki pedig a külső világ zaját hiányolja, annak bizony meg kell elégednie, hogy koncertet hallgathat Nepomuki Szent János szobránál, s a politikából csak annyit érzékel, hogy kivételesen, lehetősége van Vlagyimir Iljicset – lelki szemei előtt – egy teve hátán látni, amint egy tekintélytisztelet ellen védett beduinnal perel. (Kalligram, Pozsony, 2000)
Vida Lajos
Vida Lajos: Egy vándorzenész esztétikája. Új Forrás, 33. évf. 3. sz., 2001. március.