ÉLETÜNK VÉGÉIG
Szerkesztő: Tóth-Czifra Júlia
Kiadó: Pesti Kalligram
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2019
Oldalak száma: 456
Borító: kötve
ISBN: 9789634681311
Nyelv: magyar

Részlet a könyvből

4

Dr. Szokolai azzal engedett haza, hogy egy hetet pihenjek, aztán mehetek dolgozni. Így hát tíz nappal Lil elutazása után dolgozni kezdtem. Az Objektben úgy tudták, hogy vidékre utaztam, ezért vettem ki néhány nap szabadságot. Csak néhányat kellett, mivel voltak benn maradt napjaim, az őrparancsnokunknak pedig nem volt kifogása az ellen, hogy ezeket egyben vegyem ki. Nem akartam másodszor is betegállományba kerülni, mert attól félnem, ha megint kiirattatom magam, a központban jobban utánanéznek a papírjaimnak. Már csak az hiányzott, hogy megtudják, mivel kerültem kórházba.

Egy biztonsági feladatok ellátásával foglalkozó cégnél, a Kult’Securitynél dolgoztam. A K’S Budapesten több objektumot is őrzött, többek között a város egyik legszebb fekvésű épületét. Nekem itt volt a szolgálati helyem. Magának az Objektnek az őrzése egy fegyveres testületre tartozott, ám egy korábban megkötött szerződés miatt az épület egy részének védelmét kiszervezték a cégünknek. Fogalmam sincs arról, hogy a fegyveres testület és a K’S között milyen átfedések voltak. Csak azt tudom, hogy mi a fegyveres testület közvetlen felügyelete alá tartoztunk. Ennek ellenére, amikor az állást elnyertem, az Objektet éppen bérlő Általános Szolgáltató Intézetnél kellett a papírjaimat rendeznem.

Könnyen megtaláltam az ÁSZI-t. A budai Várnegyedben volt a központjuk, azon a környéken, ahol egyes cégek, illetve állami szervek mindig is szerettek irodát nyitni. A felvétel napján kiöltöztem, egészen ünnepélyes hangulatban léptem az épületbe. Miután a személyzeti osztályon a munkaügyis hölgy elkérte az igazolványaimat, leültetett egy székre, majd a dolgához látott. Először az adataimat gépelte be a számítógépbe. Amikor végzett, felnézett, és csodálkozva ezt kérdezte:

„Maga doktor?”

„Igen.”

„Milyen doktor?”

Megmondtam.

„Készüljön fel arra, hogy nálunk doktorozni fogják.”

Azt hittem, viccel, de tévedtem. A munkatársaim még ma is doktornak hívnak az Objektben.

„Látom, kutatóintézetben is dolgozott. Mit kutatott?”

„Esztétikai problémákkal foglalkoztam.”

„Nahát, ez nagyszerű!”

Amint a felvétellel megvoltunk, bevezettek egy másik irodába, ahol bemutattak egy hatvan év körüli férfinak, akit ezen a napon csak miattam hívtak be a Szolgáltató Intézet központjába. A férfi a speciális feladatokkal foglalkozó fegyveres testület második embere volt, ezredesi rangban. Látni akart, mert Vázsonyi ezredes mindig személyesen ellenőrizte az újonnan feltűnő munkatársakat. Ezt már az őrparancsnokomtól tudtam meg utólag, aki rövidesen szintén megjelent az irodában, és akivel Vázsonyi ezredes igen barátságos hangon beszélt. Én egy széken ültem, Vázsonyi ezredes az asztal mögött álló karosszékben, az őrparancsnok állt. Hogy mi lesz a dolgom, azt már nem is Vázsonyi ezredes, hanem az őrparancsnok adta elő. Őt Apátfalvinak hívták.

„Biztonsági lesz az Objektben”, mondta az őrparancsnok.

„Értem, erre számítottam”, mondtam.

„Miért akarja ezt csinálni?”, kérdezte az őrparancsnok.

„Valamit csinálni kell.”

„Valamiből élni kell, ez biztos”, mondta az őrparancsnok.

Vázsonyi ezredes ezalatt rezzenéstelen arccal figyelt, végig magamon éreztem a tekintetét. Aztán felállt, és ezt mondta:

„Holnaptól az Objektben szolgál. Az őrparancsnok úr tájékoztatni fogja a részletekről.”

Már jó ideje az Objektben dolgoztam, de ez a jelenetsor gyakran eszembe jutott, így az ismételt munkába állásom napján is.

„Hogy vagy, Géza?”

„Savasodom.”

„És mi van az esszéddel?”

„Félretettem. Az euleiám teljesen kikészít.”

Kitűnő a viszonyom a kollégáimmal, így Gézával is, aki persze a világért sem kérdezte volna meg tőlem, hogy sikerült a vidéki kirándulásom. Géza szintén biztonsági. Mielőtt a céghez került, asszisztens volt egy pályakezdő filmrendező mellett. Egy kis ideig egyetemre is járt, akkor kezdett bele A nők kettős szerepe Arthur Miller drámáiban című esszéjébe, amelyet azóta sem tudott befejezeni.

Mindig is tenger mellett szerettem volna élni. Most ott voltam. A másfél milliós Budapest közepén voltam, a Dunánál, ami időnként úgy hullámzott, akár a tenger. Az Objekt a pesti oldalon, közvetlenül a víz mellett feküdt. A rakpart épp az Objektnél kanyarodott el a négy-öt emeletes bérházak felé, majd kiszélesedve folytatódott tovább a Petőfi híd irányába. Volt egy pont az Objektben, ahonnan a rakpart a nap egy bizonyos szakában tengerpartnak tűnt – az elkanyarodó járművek mögött váltakozó ritmusban, de szakadatlanul hömpölygött a víz. Ilyenkor csak a vízre figyeltem, meg a fényre; a fény sokszor a benzingőzös levegőn átszitálva villódzott a Duna felett.

A Közraktárak két épületét átriummal összefogó Bálna az átépítés előtt a kereskedelem színhelye volt majd száz éven át. A Monarchia idején, de még az azt követő években is itt rakodták a terményeket, az állatokat, mindazt, amit Salzburgtól Belgrádig, Konstanzától Bécsig hajón szállítottak a kereskedők. Most üzletek, boltok, jegyirodák, kiállítóhelyiségek, régiségkereskedések, éttermek, konferencia-központok kaptak benne helyet.

Én legjobban az épület Vásárcsarnok felé néző részét szerettem, ennek is a második szintjét, amely kívűlről nem tűnt különösebben érdekesnek, belül azonban az embernek olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas pálmaházban volna, igaz, növények nélkül. Nem sokkal azelőtt újították fel a környéket a Duna mindkét oldalán, a világörökség védett zónájában voltunk. Térterápia, mondta egyszer egy híres költő, és milyen igaza volt. A tér grandiózus volta megsokszorozódott a fehér vascsövek rácsozta hatalmas üvegfalnak köszönhetően. A vascsövek nem voltak zavaróak, egyenesen felhívták az üvegfal előtt álló és nézelődő ember figyelmét arra, hogy az eléje táruló káprázatos budapesti panorámát mintegy geometrikus konstrukcióként is lássa a Dunával, a Szabadság híddal, a Gellért-heggyel, a Lánchíddal, a budai várral, a rakpartokkal együtt. Innen akárhová néztem, a Dunát láttam, a csillogást, a fény irányváltozásait, a hullámzást, a levegő mozgását a víz felett. Olykor több különböző térfoglalatból indulva metszették egymást az elemek. Sokszor nem is tudtam, mit látok, a fény ugyanis sok mindent meghazudtol, olykor a szemet is. A víz töréseit ennek ellenére olykor elkaptam a tekintetemmel, láttam, ahogy a habok között újra és újra megnyílik a tér. A Duna itt jóval mozgalmasabb, mint a város többi részén. Órákon át néztem mindezt. Megtehettem, az épület kongott az ürességtől, bizonyos köröknek ugyanis az volt az érdekük, hogy az Objekt ne működjön. Nem lehetett pontosan tudni, kik álltak emögött. Magyarországon az ilyen dolgok bonyolultabbak, mint másutt.

Nekem biztonságiként annyi volt a dolgom, hogy fel s alá járjak az Objekt második szintjén, és figyeljem, nem alakult-e ki, vagy nincs-e kialakulóban valami szabályba ütköző történés. Ha volt ilyen, akkor intézkednem kellett, melynek pontos lefolyásáról feljegyzéseket készítettem, ez kötelező volt. Az őrparancsnokunk ezeket a feljegyzéseket péntek délelőttönként átnézte, majd elemezte. A legfőbb kérdés az volt, hogy szakszerűen intézkedtünk-e. Ennek megállapításához Apátfalvi úr a videofelvételeket is megtekintette, enélkül nem is volt parancsnoki ülésünk, a pénteki értekezleteinknek ugyanis ez volt a hivatalos elnevezése.

Mivel az emberek közelsége mindig is zavart, nem bántam, hogy csak néhány férfi és nő lézeng nálunk. Többnyire külföldiek voltak, sokszor csak véletlenül estek be hozzánk. Persze így sem volt egyszerű a munkám. Az elején nem is voltam biztos abban, hogy maradok. A hangszórókból állandóan üvöltött a popzene, amit sem fizikailag, sem idegileg nem bírtam. Mintha egy bevásárlóközpontban lettünk volna.

„Nem fogok utána puncsolni, de ezt a barmot egyszer belököm a liftaknába”, kiáltott fel néha Reni, amikor megszólalt a zene. Egy-egy ilyen alkalommal lerohant az Üzemeltetési Irodába. Az Üzemeltetési Iroda vezetőjénél, Szamos úrnál kellett a hangerő ügyében reklamálni, aki ilyenkor vagy odatelefonált Győzőnek a technikusi szobába, vagy nem. Ha nem telefonált oda, akkor üvöltött tovább a zene, mégpedig igen gyatra minőségben, mivel Győző rendszeresen a saját kalózfelvételeit tette be a lejátszóba. Borzalmas ízlése volt. Ha azonban Szamos úr odaszólt Győzőnek, akkor Győző lejjebb vette a hangerőt, igaz, csak egy kis időre, mert aztán megint ráerősített. Ezt leszámítva a munkahelyi körülményeim kedvezőek voltak, panaszra nem lehetett okom. A munkatársaim korrektek voltak, mindig lehetett rájuk számítani, Gézát is beleértve.

Az őrparancsnok útmutatásai szerint láttam el a feladatom a kollégáimmal együtt, hisz hiába volt üres az Objekt, a területeinket nap mint nap be kellett járnunk. Így hát róttam a köreimet, és amikor kellett, intézkedtem. Mialatt felügyeltem a területemet, az új könyvemen is dolgoztam. Lényegében véve ezért pályáztam meg az állást az ÁSZI-nál. Úgy képzeltem, biztonságiként szabad leszek. Bizonyos értelemben az is voltam. Szabadon gondolkodhattam az új projektemen. Itt, ha csak egy-egy órácskára is, de képes voltam félretenni mindazt, ami ekkoriban foglalkoztatott: anyám halálát, az Ontogenea megjelenésének körülményeit, a betegségemet, a Veronika és köztem lévő feszültséget.

A munkámmal azonban nem haladtam. Már a legelején elakadtam, akár Géza az esszéjével. Rendre oda lyukadtam ki, hogy igazából nem is tudom, min dolgozom. Addig viszont nem tudtam belefogni a lényegi munkába, amíg nem tisztáztam magamban, hogy ezúttal milyen jellegű filozófiai kérdésekkel kell megbirkóznom. Csak mondatokig jutottam el. Néhányat idemásolok:

Amikor a valamilyen oknál fogva szelleminek nevezhető érzet- és észleletáram(lás) lenni kezd/jelt ad magáról.

Amikor egy mű ezt felveszi magába. Amikor a műnek szellemi kiterjedése lesz.

Amikor egy mű nemcsak arról szól, hogyan változtassuk meg a társadalmat, az életünket.

Amikor egy mű a feleslegességén túl/belül lesz lényegien jelenvaló.          

Amikor a mű szellemi voltánál fogva tárja fel a szellem működésének egy részét, akár csak egy parányi töredék részét.

Amikor egy mű szerkezeti/szemléleti egésze ismerteti el/ismerteti fel velünk, hogy nem tehetünk semmit, hogy a dolgok saját magukért vannak, és önmaguk létén túl nincs semmi felsőbbrendű igazolásuk.

Mindig a teremtés értelméhez vagy értelmetlenségéhez képest határozzuk meg a helyzetünk, illetve ehhez rendelt logikával operálunk, pedig ettől független logikák mozgatják az életünket.

Ezekhez hasonló mondatokon gondolkodtam az Objektben is munka közben. Gondolkodást mondok, ám amit műveltem, talán nem is gondolkodás volt, hanem csak ismétlés, a féltételezéseim és a kétségeim ismétlése abból a célból, hogy legyen valamilyen támasztékom. Mindig is támasztékokat kerestem; ezek segítségével csináltam az életem. Pedig a szabad ember támasztékok nélkül éli az életét.

Azért is szerettem volna végre belefogni az új projektembe, hogy ne kelljen az Ontogeneával foglalkoznom. Csakhogy nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Vázlatos elképzelésem sem volt arról, mit akarok csinálni. Csak azt tudtam, hogy el kell határolódnom a rendszerektől. Amíg a Filozófiatörténeti Intézetben dolgoztam, csak a rendszerek érdekeltek. Arisztotelész, Hegel, Kant, Leibnitz, Heidegger és a többiek. Nagy nevek. Mindenki velük dobálózik. Én is ezt csináltam. Ezért is buktam meg filozófiatörténészként. Egy napon rájöttem, hogy ugyanazt mondogatom, mint a kollégáim. Ekkor hagytam ott az Intézetet, ahol huszonöt éven át dolgoztam. Szerettem ott lenni, a kollégáimat tiszteltem és becsültem, de nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor eljöttem. Inkább biztonsági leszek, ezt nem csinálom tovább, mondtam magamnak. Sohasem a magam gondolatait gondoltam. Sohasem a magam érzéseit éreztem. Ez utóbbi kijelentés már nem a szakmámra vonatkozik. Ez már az életem. Mások gondolatait gondoltam, és mások érzéseit éreztem. Nem csoda, hogy beteg lettem. A testem hamarabb jutott el oda, ahová az elmém. Éveken át olyan gondolatokkal éltem, amelyek nem fedték a valóságom. Mások valósága mögül néztem ki a világba, miközben talán ezeknek a másoknak sem volt saját valóságuk. Ennek felismerése most szinte fájdalmasabban érint, mint az a gondolat, hogy a dolgok kedvezőtlenre fordulása esetén akár a férfiasságomat is elveszíthetem.

Azt mondják, a filozófus a lényegre tör, a lényeget akarja. Én is erre törekedtem. Mindig a lényeget akartam – rögtön a közepébe, bumm!, minden más csak felület, gondoltam. Ezért távolodhattam el annyira az élettől. Az igazság akarása miatt minden absztrakció lett. Ezt régóta sejtettem, de nem volt bátorságom bevallani. Azt hittem, kívülálló vagyok, ezért mozgok idegenül a világban – kívülállásra születtem, gondoltam. A világ lett idegen, mondtam később. Aztán egy napon rájöttem, hogy nem a világ idegen, hanem én vagyok idegen saját magam számára.

Mindig is féltem az érzéseimtől, tehát az életemtől. Tudtam, hogy vannak érzéseim, de elfojtottam magamban őket, hogy semmi se fájjon. A fájdalomra mégis szükségem volt. Csakhogy absztrakt fájdalomra volt szükségem, és ebből is csak annyira, amennyi formában tartott a filozófia és az esztétika terepén. Már az egyetem alatt is meg akartam oldani a világegyenletet. Jó ideig azt hittem, én vagyok az egyetlen ilyen félbolond. De nemrég olvastam egy interjút az egyik legkedvesebb zeneszerzőmmel, aki azt mondta, fizikus apját évtizedeken keresztül hasonló elképzelések foglalkoztatták.

„Ez meghülyült? Jó, nem, de olvadásponton van!”, kiáltotta Reni, és elrohant Győzőhöz a technikusi szobába, mert Szamos úr már nem volt az Objektben. Annyit időt se adott, hogy válaszoljak.

A kollégáim közül Renivel a legjobb a munkakapcsolatom. Amikor megtudtam, hogy az Objektben női munkatársam is lesz, igencsak meglepődtem, de aztán nem foglalkoztam a dologgal, különösen azután, hogy kiderült, Renire mindenben lehet számítani. Reni legalább huszonöt évvel volt fiatalabb nálam; Szabolcs-Szatmár megyei, rendszeresen visszajárt a falujába, Garbolcra a fogadott anyjához. Az igazi anyja két éve meghalt rákban. A családjából már csak a nagyanyja élt Garbolcon, Reni őt is rendszeresen látogatta.

„Na, mi volt otthon?”, kérdeztem tőle ebéd után.

„Á, semmi.”

„Nem hiszem.”

„Na jó, vittem Nagyinak virágot.”

„És?”

„Odadom neki vigyorogva, mint máskor, majd megkérdezem tőle, »Nagyi, mit szólsz?«, mire Nagyi azt mondja, »Milyen szép!«, azzal bevágja a sarokba a csokrot. Már nem tudom, mit találjak ki neki. Nagyi három dologért bolondul: a könyvért, a virágért és a csirkéiért.”

Reni az utóbbi időben már a hangjáról felismerte Veronikát. A telefonüzeneteimet is mindig átadta, nem úgy, mint Géza, aki sokszor még csak meg sem említette, hogy kerestek. Néha együtt nézelődtünk a pálmaházban az üvegtáblák előtt. Reni mindig megérezte, mikor kell magamra hagynia. Ezen a kora estén a Mexico, Mexico című szám miatt rohant el Győzőhöz. Én viszont ott maradtam a kedvenc helyemen, előttem a budapesti panorámával. A város pompázott az esti díszkivilágításban.