Barnás Ferenc: A kilencedik
A gyerekkor mint a legdúsabb metaforatermő közeg, a gyerekkor mint az alulnézetből ártatlanul s egyben kíméletlenül leleplezett világ ideje minden életműben előbb-utóbb kitüntetett szerephez jut. Korántsem az önéletrajzi indíttatásokra gondolok, nem a számvetésekre, életleltárokra.
A közeli múltból talán Oravecz Imréé a legerősebb példa arra, ahogyan egy érett művész a gyerekkort ábrázolási lehetőségként “előveszi” (Halászóember), nemrég pedig épp e hasábokon beszélhettünk Dragomán Györgyről, aki második, kamaszregényében (A fehér király) találta meg igazán a formát első könyvének kérdéseihez.
A Dragománéhoz hasonló eset Barnás Ferencé. Első kötetének (Az élősködő, 1997) az indítása volt magával ragadó – hőse gyerekkorában rendre betegséget szimulálva menekült a kórházi biztonságba -, a mű felemás, kimódolt folytatása már kevesebb élménnyel szolgált. Most, a harmadik regény ezt a menekülésmotívumot szétszálazva végig megtartja hitelét és intenzitását.
A hatvanas évek végén járunk, egy Debrecenből Pomázra került sokgyerekes család mindennapos küzdelmét látjuk a nyomor, a többszörös kiszolgáltatottság ellen. Tulajdonképp minden “átlagos” itt: az első személyben mesélő kisfiú nem a nagyok, s nem is a legkisebbek közül való, fölfelé még semmi, lefelé már semmi sem köti igazán; apja, afféle deklasszált “elem”, rabszolgatartói érzéketlenséggel irányítja a családot a létfenntartás ügyeskedéseiben, nem fantom módjára zsarnok, de nem is az érzelmek hullámhosszán működik; az anya mártírtípus ugyan (mélyen vallásos meggyőződéssel), de sem szülői, sem magánjellegű (például művészi) ambícióit tekintve nincs látványos, szenvedélyes drámája. Az iskola, ahová a kisfiú jár, nem jobb, nem rosszabb a korszak hasonló intézményeinél, beleértve a tantestület szürkeségét is. Hogyan lesz ebből fölkavaró történet?
Épp a nyelv, az elbeszélés szenvtelensége révén. A regény szereplői éheznek, fáznak, még egy vacoknyi önálló terük sincs (egymás mellé tett ágyakon alszanak keresztben), s persze önálló akaratuk, döntésük sem lehet. De az “éhezés” pusztán üres fogalom, amit elmondhatsz, az a liternyi teáktól elnehezült has és verítékes test. A “ruhátlanság”-ról csak a kezek beszélhetnek, amikor a könyöradományok dobozaiban matatnak. És hogy a korai autonómia hiányát hogyan sínyli meg a személyiség egyszer s mindenkorra, azt nem az éjszakánként összesúrlódó-ütődő testek látványa sugallja (az adott, a “természetes” körülményeknek nem lehet panasz-szókincse), hanem az egyszer csak mégis megkapott saját ágy, amely elbizonytalanít, nyomasztó. Amely az árvaságról vall.
Márton László írta Barnás második könyvéről, hogy “mintha fejlődésregényt olvasna”, de “a fejlődés iránytalanságának regénypoétikai tanulsága (amolyan feketeleves) persze még hátravan”. Nos, ez a tanulság itt diadalmaskodik előttünk, A kilencedik lapjain. Az egykedvű engedelmességgel átélt és elmesélt dolgok egy action gratuit-be torkollnak: a kisfiú ellopja tanítónője, Vera néni pénzét. A vallásos miliőben, sőt vallási vállalkozásban dolgoztatott gyerek, miközben szentképek százait színezi szakmányban, akár egy gép, bűnt követ el. De ennek súlyát “csak” a szenvtelen fogalmazásból lázálomszerű beszédbe váltó nyelv érzékelteti. Egyetlen pillanatra. Mert azután a lopás megismétlődik, s a visszatérő egykedvűség immár a majdani felnőtt lelki nyomorúságát előlegzi. A lopás volt a lázadás, de mert öntudatlan gesztus, nincs megváltó következménye.
És ezen a ponton az olvasó szeme elől végképp eltűnnek a hatvanas évek, eltűnik “a rendszer” kritikájának maradék olcsó esélye, el a fejlődésregények szokványos költői heroizmusának vigasza. Főhősünk Vera nénire gondol, s elhangzik a regény utolsó, első pillantásra talányos, emlékezetesen szép mondata: “Csak azt tudom, hogy őt még mindig szeretem, hiába nem volna szabad.”
Reményi József Tamás
Reményi József Tamás: Szentkép. Népszabadság, 2006. április 1.