Bagatell

Máriának és Reinhart Spellenbergnek

A Bagatell regény. Tehát a képzelet műve. Ha ennek ellenére valaki mégis magára ismerne benne, az pusztán a véletlen játéka.

I

Változtatott a terven. Mégsem ment ki a szabad strandra. Annyira bántotta pártfogója viselkedése, hogy amikor három óra tájban visszaért a tisztás melletti parkolóhoz, éppen csak elrendezte a szokásos ügyeket, és besétált, jobban mondva bevánszorgott a Lungolaggió-ra. Úgy, a halálfejes szerelésben. Akik vásárlással vagy puszta nézelődéssel ütötték el az időt, azt gondolhatták, valami zugárus, mert rajta kívül senkit sem lehetett látni ekkora táskával. Siralmasan érezte magát. Azért eljutott az Il mondo piccoló-ba, ahol az utóbbi napokban sokszor zárásig üldögélt, és ahol most két deci Chiantit rendelt, miközben továbbra sem talált magyarázatot a történtekre.

A két hittérítőre, akikkel nem sokkal az eset előtt összetalálkozott, nem kenhetett semmit. A reggeli bonyodalmak után kifejezetten örült az igazság katonáinak, akik aznap őt kapcsolhatták le először. Még az is lehet, hogy egyenesen a mosodából jöttek. Nem tudni, mindenesetre az épület közelében szólították meg. Az urak nem sokat teketóriáztak. Majdnem belemásztak a képébe, ezzel is mutatva, bizalmuk végtelen.

Ritka az olyan alkalom, amikor belehajolhatunk egy idegen arcába. Ha például a vezérszónok csak úgy elmegy mellette, soha nem tudja meg, hogy alig észrevehetően bár, de ferde az orra, a füle meg olyan furán pelyhes. Tényleg kiválasztott lehetett. Főként ő beszélt. Társa, egy alacsony, mokány emberke, akinek a bal szemén az ér erősen kidudorodott, ezalatt helyeslőleg bólogatott. Türelmesen várt, miként próbálják az igaz útra rátuszkolni, miközben számolgatta a vezérszónok nyelvtani hibáit, merthogy franciául folyt az üdvözülés titkainak ecsetelése. Mindazonáltal el kellett ismernie, hogy olasz létére kitűnően alkalmazza a kötőmódot. Egy-egy ellenvetéssel aztán felvillantotta a vita lehetőségét, ám a szónok szorgalmasan felcsapta kis brosúráját, és a más-más színnel aláhúzott mondatok egyikére bökött. Nem, az ő nyakukba semmiképpen sem varrhatja az elválásuk utániakat, amikor úgy egy órányi lófrálást követően, nem sokkal a déli harangszó előtt azzal a tudattal lépett be az egyik legmegbízhatóbbnak hitt helyére, hogy Antonióval, persze csak miután végzett a saját dolgával, rendezi a számlát.

Még most is, ahogy az Il mondo piccoló-ban ült, még most is maga előtt látta Marcót, a tulajt, amint kioktatja. És ha beérte volna ennyivel! De nem, még meg is szégyenítette! Az előtt az Antonio előtt szégyenítette meg, akinek éppen meg akart volna fizetni, és aki miatt ezen a pénteki napon kivételesen délben is szolgálatban volt. Kétségtelen, hogy amennyiben Marco üzlettársa, Giuseppe nem szabadnapos, aligha szedi le róla a keresztvizet, vagy ha igen, semmiképpen sem abban a megengedhetetlen hangnemben.

Marco először a toalettet hozta szóba, amit ott, a konyhabejáratnál első ijedtségében nem nagyon értett. Csak akkor kapott észbe, amikor pártfogója, hisz bárhogy is vélekedett róla, vitathatatlanul az volt, a ki-be mászkálásokról kezdett beszélni, arról, hogy úgy flangál ott a belső helyiségekben, mintha ezért fizetnék. Tehát a kézmosásokat hánytorgatja fel, értette meg akkor, amit elég igazságtalannak érzett, már csak azért is, mert az elmúlt napokban nem látott okot arra, hogy éppen a legforgalmasabb órákban, amikor szinte mindenki futva dolgozik, tájékoztassa őt előkészületeinek erről az elmaradhatatlan részéről. Közbevetésre nem kapott sok időt. Marco már az ebédeket, illetve a vacsorákat firtatta. Pontosabban, a meg nem rendelt ebédeket és a meg nem rendelt vacsorákat.

Sok mindenre el volt készülve, de erre nem. Még az is átfutott rajta, hogy Marcót valami nagy csapás érte. Különben miként hozakodott volna elő azzal, hogy neki igenis többször kellett volna náluk fogyasztani, amiért a placcon megtűrik! Hát átnéz a hangulat-specialistán, kortyolt bele a Chiantiba, és minden átvezetés nélkül a civilt látja benne? Azt, aki a nap folyamán legalább egyszer megéhezik, és aki az ezzel járó kiadásokat nem náluk, hanem valahol másutt rendezi? Elég jól ismerte a vendéglátós morált ahhoz, hogy semmin se lepődjön meg, de akkor, abban a pillanatban nyelni sem tudott. Aztán Marco, mintha csak egy reklamáló ügyféltől fordulna el, belökte a konyhaajtót és eltűnt. Ő meg ott maradt Antonióval, akivel ezek után már semmit sem akart elintézni, és aki két nappal korábban mindjárt a legolcsóbb ételt hozta volna ki neki, ezzel is bizonyítva, mit tart róla. Amikor lehorgasztott fejjel kiért sikerei színhelyére, a teraszra, ahol éppen elkészültek a déli terítéssel, megfogadta, itt többé nem látják.

Ezek után tért be Alessandróhoz, aki mindig gondoskodott arról, hogy meglepje. Mert ő sohasem tudta megszokni, hogy „munkaadója” folyton narancslevet tesz elé, sőt, alkalmanként akár Nizza-salátát! Mindezt pedig függetlenül attól, hogy kívánt-e „szerepelni”. A kis szálloda, amelyet Alessandro vezetett, kísértetiesen hasonlított arra az épületre, ahol egy napon az a tragédia kis híján bekövetkezett, és ami mindig eszébe jutott, ha az Albergo di Solé-ban tartózkodott. Ösztönösen mehetett hát oda, hogy friss sebét a több évvel azelőtti eseménnyel gyógyítsa, amikor is a gondviselésnek hála, sem temetés, sem tárgyalás nem lett abból az ártatlannak indult dohányzásból. Ott ült a recepcióként is szolgáló pultnál, amikor Alessandro rátalált. Mindjárt öntött neki narancslevet, aztán, mivel egyre-másra érkeztek a vendégek, éppen csak megütögette a vállát. Máskor hosszasan nézegette a szakácsot, aki itt, a pult mögött sütötte a pizzát, vagy a csapost, akivel olykor el is beszélgetett. Most hamar elköszönt tőlük.

Viszont lengyel barátjához már szántszándékkal ment, abban reménykedve, hogy birodalmában majd összeszedi magát. Vagy akár elles tőle valami fortélyt, úgy, mint évekkel korábban a honfitársaitól. Franeket persze csak magában nevezte barátnak. Többnyire még a keresztnevén sem merte szólítani, nehogy bizalmaskodónak higgye. Amikor helyet foglalt nála, egyik kedvenc pincére rögtön kihozta neki a szokásosat, úgyhogy már a Cote-du-Rhone szürcsölgetése közben gondolt arra, hogy a megelőző években sokszor került ő kínos helyzetbe, de azt, ahogy Marco beszélt vele, nem hasonlíthatta sem a patikusnő levélkéjéhez, sem ahhoz a kihallgatáshoz, amelynél a megérkezett rendőrtiszt már-már kész ténynek vette, hogy személyében végre sikerült fülön csípniük egy fosztogatót. Franek eközben alkalmazottaihoz hasonlóan lótott-futott, de még így is rábámult egyszer-kétszer, sehogy sem értve, miért van itt, vagy ha már igen, akkor miért tétlen.

Csak akkor könnyebbült meg valamennyire, amikor mindezek után, úgy egy jó fél óra múlva meglátta a mosoda előtt a Fehér Hajót. Hiába építtetett be két biztonsági megszakítót az autóba, egyet a műszerfalba, egyet meg az ülés alá, amikor a Fehér Hajó felé közeledett, mindig arra gondolt, hogy valakinek épp az ő huszonhárom éves járgányára fáj a foga. Bár a bázison egyszerűbb lett volna az átöltözés, a mosoda előtt fogott neki. A selyemfiús egyenruhát a „fest TÓTH ÖDÖN tisztít” feliratú vállfára tette, ezt pedig a gáztűzhely mellé. Felhúzta a rövidnadrágot, amelyet a gyerekek a halálfejek miatt annyit nézegettek, illetve az atlétatrikót. Azzal visszaindult tulajdonképpeni állomáshelyére, merthogy Marco városában csak a szükséges ideig tartózkodott. Úgy tervezte, a szabad strandra megy.

Az állomáshely valójában azt a üdülővárost jelentette, amelynek a tópartján ezekben a percekben lamentált, egészen pontosan az Il mondo piccoló-ban, és ahol ebben a napszakban általában a bagno publicó-n fürdőzött. Miután a további tépelődés helyett Marco ügyét egyszerre csak lezártnak ítélte, most is ide készült, amiért is fizetett, visszasétált a tisztás melletti parkolóhoz, és eredeti elhatározásához híven, kipöfögött a bagno publicó-ra.

Már az első kocsisor között centizett, amikor arra jutott, hogy nemhogy helyet nem talál a stranddal közvetlenül határos parkolóban, de egyenesen a járművek közé fog szorulni. Ekkor kopogtatta meg a szélvédőt tiszteletbeli rokonainak egy távoli testvére, Jan, jelezve, hogy ő maga indulóban van. Gyorsan betolatott hát a helyére és azonnal fürödni ment.

Jan munkatársai, vagyis felesége és lánya, akik együttesen úgy hatvan kilót nyomtak, a vízparton ültek, és áztatták a lábukat. Feltehetőleg a családfő utasítását követték, ahogy délelőttönként is, amikor hol az ő vezetésével, hol meg nélküle tornásztak a napozók övezte területen. Jómaga szintén profitált ebből, mivel Jan, azóta hogy szerzett neki kenyeret a büféből, egy-egy hasfalerősítő gyakorlatot személyesen mutatott meg neki. Pár napja pedig határozottan elmélyült köztük a viszony, attól fogva tudniillik, hogy az Etienne-féle placcon önkéntesen átadta nekik a helyet.

A lányok mosolyogva integettek. Biccentett feléjük, aztán beúszott a tóba. Ám, ahogy az vele sokszor megtörtént, hiába akarta lezártnak tekinteni az ügyet, a vízben megint Marcóval viaskodott. Majd minden egyes karcsapásnál a szavait hallotta, amint hibátlan fogsorán átpréseli az üzleti élet kíméletlen érveit, miszerint a vécéhasználatért, csakúgy mint a vendégek megkörnyékezéséért, ellenszolgáltatás jár. Hát miként lehetett ennyire naiv, hogy az efféle indoklásokra nem készült fel?!, csapott bele a vízbe, és visszaúszott a partra.

Kifeküdt a napra. A füldugót, amelyet a múlt heti orvosi vizsgálat óta az úszásnál használt, nem vette ki. A nyaralók zsivaját így sem bírta sokáig. Felállt és a büféhez ment. Most nem törődött azokkal, akik, miután felismerték, mutogattak felé. A büfésnő is hidegen hagyta, noha néhány nappal azelőtt összekapott vele. A hölgy ugyanis azt hajtogatta, hogy a maccaroni all’arabiatához nem jár parmezáni, illetve kisebb fajta értekezést tartott arról, hogy miféle ember az, aki sajttal tenné tönkre szakácsuk költeményét. De nem tágított. Szívósan védte étkezési szokásait, még akkor is, amikor a csetepatéra előjött a tulaj, és megakadályozta, hogy elfajuljon a veszekedés.

Két deci Cote-du-Rhone-t rendelt, aztán leült az egyik asztalhoz. Azok, akik az imént még mutogattak rá, most nem merték nyíltan nézegetni. Ezt a színjátékot jól ismerte. Miként azt is jó ideje tudta, hogy a szabad strandon nem volna szabad mutatkoznia. Részint a félmeztelenre vetkőzött strandolók miatt, akikkel esténként ugye egész más körülmények között találkozott, részint pedig azért, mert a büfében dolgozó személyzet rajta legeltethette a szemét. Ez pedig cseppet sem volt veszélytelen. Ahogy erről egyszer bizonyítékot is szerzett. Akkor, amikor az egyik kiszolgálónő felfigyelt rá Allessandrónál, és ami után arra számított, hogy annak következményei lesznek. Akár a büfénél, akár abban a hivatalban, ahol kérvényét elbírálták.

Nézegette az asztaloknál étkezőket, akik közül néhányan a verebeket etették úgy, mint alkalomadtán jómaga, amikor immár harmadszor látta meg Juant, az állítólagos bajnokot. Ismét a büfénél állt.

A délután hátralevő részét, egészen a készülődésig, rendezgetéssel töltötte. Erre főként hétvégenként kerített sort, akkor, amikor a Fehér Hajóban már tűrhetetlen állapotok uralkodtak. Az otthonosság érzetét biztosító rendetlenség, amelyről sohasem mondott volna le, megint afelé közeledett, amit disznóólnak szokás nevezni. Nem a szanaszét hajigált ruhák, a sebtiben ágyra dobott térképek és újságok látványa miatt, hanem mindazért a felgyűlt hulladékért, amelytől az elmúlt napokban nem tudott megszabadulni. Amióta az az utcaseprő abban az elhagyott városrészben előbb megfenyegette, majd felírta a rendszámát, igen óvatos volt.

A legnagyobb gondot a borosüvegek jelentették. Visszaváltásukkal akkor sem fecsérelhette volna az időt, ha megtalálja a felvevő helyeket. Ugyanakkor időzített bombákat tartott az ágy alatt, az ülés mögött. A közúti ellenőrzéseknél könnyen pórul járhatott volna. Ahogy az az annyi mindent eldöntő nemzeti ünnep napján majdhogynem be is következett. Akkor tudniillik, amikor néhány órával a szerencsés kimenetelű „akciót” követően, menet közben két rendőrautó befarolt elé, hogy aztán az útpadka szélén rögtön felforgassák az autót. Természetesen nem azért került volna kínos helyzetbe, mert ittasan vezetett. Nem. Egyszerűen a magyarázkodásokért. Egy tucat üres borosüveg láttán, túljutva a szondázás procedúráján, még mindig tovább él a gyanú, akkor is, ha portfoliókat mutogatunk, miszerint egy személyben lennénk borcímke- és borosüveggyűjtők.

A szemetesként szolgáló felpúpozott nejlonzacskók, amelyeknek a tartalma egy-egy kanyarnál olykor bizony kidőlt, szintén sok fejtörést okoztak. Ezeket mindaddig szállítgatnia kellett, amíg nem talált rá egy megfelelő lerakóhelyre. Mindez a szigorú időbeosztásból, illetőleg a még ennél is szigorúbb óvintézkedések egyikéből következett, ami nem tette lehetővé, hogy akár reggelente, vagy akár éjszakánként megszabaduljon a felgyűlt szeméttől. Lett volna mit mesélnie azoknak, akik a világ legtermészetesebb dolgának tekintik a szemétkihordást!

Mivel a legapróbb részletek sem kerülhették el a figyelmét, az előző napi vásárlásnál a pénztár mellől felkapott két nagyméretű dobozt. Az egyikbe most az üvegeket állította, míg a másikba belegyömöszölte a nejlonzacskókat. Szokásához híven most is lefüggönyzött ablakok mögött serénykedett, hol guggolva, hol meg kétrét görnyedve. Csak azután húzta el a függönyöket, miután a dobozokat már betolta a ruhás polcokig. Ezek a rekeszek legalább negyven centivel benyúltak az ágy alá, úgyhogy gyakran bosszankodott, ha speciális körülmények között volt kénytelen előhalászni zokniját, alsógatyáját. De kárpótolta a rejtekhely, mivel az ágyra terített kék pléd egészen a szőnyegig leért. Ide nemcsak a fekete táskát dughatta, hanem a szennyest is. Összeseperni még ebben a viszonylagos biztonságban sem mert.

Alig lett kész a takarítással, máris készülődnie kellett, noha szíve szerint még úszott volna egyet. De nyakán volt a borotválkozás. Már nem halogathatta. Többek között azért is maradt az eredeti terv mellett, mert a büfétől nem messze, az öltözőkkel szomszédos zuhanyzóban volt egy tükör.

Már a borotválkozás kellős közepén tartott, amikor belépett egy úr és a pissoir elé állt. Ha nő lett volna, megesküszik, minimum a hetedik hónapban jár. De nem törődött vele. Viszont a nyitott ajtón át hirtelen olyan erős fény öntötte el a tükröt, hogy félre kellett néznie, különben megvághatta volna magát. Így önkéntelenül, de mégiscsak végigkövette az úr mozdulatait, amint nagy nehezen kiszabadítja a micsodáját. Hamarosan hallani lehetett a csobogást. Eközben visszafordult, mert a fényt egy kósza felhő megszűrte. Azt hitte, most már nyugodtan folytathatja a dolgot. Csakhogy az áldásos fényviszony alig három-négy húzásnyi ideig tartott. Újra félre kellett fordulnia. Most azt látta, hogy a férfi, karjait keresztbe fonva, a mennyezetet kémleli, noha a csobogást még mindig lehetett hallani. Igaz, a rendkívüli átfolyási sebesség mintha csökkenőben lett volna. Aztán abbamaradt.

Hét óra előtt néhány perccel, miután selyemfiús öltözetében azt a bizonyos „általános nézést” azért a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrizte, elindult éjszakai szálláshelyére. Az elkerített tisztás mellé, ahol, egy-egy alkalmat leszámítva, immár több hete tanyázott. Amint beállt, elvégezte a szokásos teendőket. Visszahúzta a függönyöket, a biztonsági megszakítókat meg lenyomta. Ekkor egy asszony érkezett, és almacsutkákat hajigált a kerítés mögé.

Amikor fekete táskájával az oldalán elindult a Bella Vista felé, megpróbált egyes-egyedül a pissoirbeli férfiúra gondolni, valamint arra, hogy bárcsak megközelíthetné az előző napi teljesítményét! Ezen járt az esze éppen, amikor az étteremhez érve valósággal meghűlt benne a vér. Az önbíráskodó asszony integetése óta számtalanszor érezte reménytelen helyzetben magát, de most, ahogy Juant a teraszon meglátta, tudta, már nem halogathatja a dolgot.

És még ez biciklizett el a múlt vasárnap előtte! A baseballsapkás úrnak köszönhetően megjegyezte magának. Mindjárt másnap, amikor a szabad strand büféjénél beleütközött, észrevette a hiányzó fogait. Hát egy ilyen alak adná meg neki a kegyelemdöfést?!

Rögtön megértette, hogy ez a fehér zakós díszlettel megtámogatott érzékenység számára legalább olyan sorsdöntő, mint évekkel azelőtt a kastély folyosóján feltűnő belga titkárnő, aki háromnapi bujkálás után leleplezte. Így volt ez márcsak azért is, mert Juant ő bokszolóként ismerte. Közel egy hónapja tartózkodott már ebben a fürdővárosban, ahol reggelenként, mint ahogy ezen a bizonyos vasárnapon is, a rendőrök elől egy panzió kávézójába menekült, egészen pontosan annak a teraszára, és olyan otthonosan terpeszkedett el a fonott székben, mintha az csakis neki lenne fenntartva. Aztán hamarosan a feketéjét kortyolgatta, miközben hol a szemközti pizzériában takarítónőt figyelte, hol meg a misére igyekvőket. Éppen készült rágyújtani, amikor egy robogó lassított le előtte, hogy aztán egy baseballsapkás férfi állítsa le a járművét a legszélső asztal mellé akkurátus mozdulatokkal, úgy, ahogy reggel igazgathatta virágos mintájú nyakkendőjét. Aztán helyet foglalt. Csak ezután tolta a szájában lévő szivart a kormány irányába. Valami miatt megtetszhetett az úrnak, mert amikor vagy két perc múlva egy férfi biciklizett a templom felé, minden átmenet nélkül megszólította: „Ez Juan. Országos uruguayi bokszbajnok. Úgy nézzen utána!”

Erre meg most itt világított a fehér zakójában, szíve fölött a műanyag rózsájával, és kiállhatatlannak érzett költői lényével kétségtelenül hatásosan énekelte az Ave Mariát. Az asztaloknál ülők azt hihették, hogy azok a forradások a barna, ravaszkás szemek alatt az előadás végeztével majd eltűnnek. Ő persze tudta, hogy bár orrán, ezen a miniatűr lesiklópályán eredeti hivatása nem hagyott nyomot, azok a lilás foltok akkor is látszanának, ha félóránként púderrel kenné be. A gitárkísérete meg oly diszkrét volt, mintha kezeivel soha senkinek sem verte volna össze a képét! Egyedül neki volt tudomása arról, hogy elöl hiányzik három foga, mert úgy énekelt azzal a spanyol nyelvvel összeforrt szájával, hogy egy optikus sem vett volna rajta észre semmi feltűnőt. Csak a főpincér kapta el a tekintetét. A döbbenetet, ahogy ott áll a Bella Vista előtt, és bámulja a gitárost.

Ezen az estén a szobrászhoz sem ment be, jóllehet péntek volt, és a bostoni zongorista kedvenc helyét is elkerülte. Azokat a placcokat meg, ahol az előző napokban kávéval, ásványvízzel fogadták, a trubadúrrá vedlett bokszoló Ave Mariájának friss élménye alatt egyszerűen elfelejtette. Hát akkor tényleg csak hitegette volna magát?!, indult el az Il mondo piccoló-ba, oda, ahol kora délután tépelődött, és ahol az elmúlt hetekben az éjjeli óvintézkedések miatt sokszor zárásig üldögélt.

Éjfél tájban, a ki tudja hányadik Chiantija után, eszébe jutott a dzsúszos üveg. Vajon visszatette az akkumulátor mellé, vagy esetleg a vezetőülésnél felejtette? Ha így volna, tekintve a rendkívüli forróságot, még meg is ütheti a bokáját! Hátha ott várja már a tisztasági hivatal ügyeletéről egy alkalmazott? És ha már rendőrt is hívtak? Rögtön fizetett és rohant az autóhoz.

Mindent rendben talált. Se dzsúszos üveg, se figyelmeztetés. Felnyitotta a motorháznál az ajtót, és az üveget bekészítette éjjelre. Úgy számolt, hogy az út legalább két napig fog tartani, a Margit-féle vizit pedig még tovább.

II

Egy júliusi napon, amikor Juant még csak hallomásból sem ismerte, újra abba a németországi városba érkezett, ahol három évvel azelőtt Bélának, ifjú barátjának kitálalt. Délután ötre járt. Miután szerencsésen leparkolt a vasútállomásnál, fekete táskájával az oldalán besétált a szigetre épült városka központjába, ahol az év nagy részében egyesek szerint trópusi éghajlat uralkodik. Most kétségtelenül kutya meleg volt. Ennek ellenére jó ideig lődörgött az utcákon, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált előtte, hogy ma semmi sem lesz a dologból. Azért hét óra tájban beült egy kerthelyiségbe.

Rövidesen ásványvizet meg teát iszogatott. Ahogy kortyolgatta a teáját, eszébe jutott, hogy igazán meglátogathatná már az argentin barátját. Azt a hivatásos bohócot tudniillik, akivel még Münchenben futott össze, és akivel első találkozásra testvéries viszonyba került. Olyannyira, hogy néhány órával a megismerkedésüket követően majdnem a négyemeletes mélybe taszította őt. Az történt ugyanis, hogy miután ezen az estén Pablo lakásában kiültek cigarettázni a tetőre, maga sem értette, miképp, de valahogy meglökte ezt a rókatekintetű fiút. Akkor néhány másodperc leforgása alatt lepergett előtte az egész élete, sőt, meglátott egy zárkát is, amelyről nem tudta eldönteni, milyen nemzetiségű smasszerek őrzik. Pablo időközben visszaköltözött a hazájába, úgyhogy elmehetne hozzá Buenos Airesbe, és újból megköszönhetné neki, hogy akkor mégiscsak megkapaszkodott a kéményben. Ha erre a cigarettázásra gondolt, mindig kirázta a hideg. Ezért is fordult most képzeletben a forró Afrikához, a szenegáli festőkollégához, hogy tudniillik őt is felkereshetné, miként a vezetése alatt álló művészi társulást is, amely kivétel nélkül hallgatási fogadalmat tett festőkből verbuválódott, persze csak abban az esetben, ha Juszuf a frankfurti banknegyedben nem lódított. Aztán arra gondolt, hogy a másik festőjéhez is betoppanhatna, de hozzá már természetesen New York ban, elvégre Henry itt élt, úgyhogy nem csoda, miért éppen itt újította meg a festészetet. Igaz, ez csak akkor sikerült neki, miután már radikalizálta a technikáját, vagyis amikor már biciklizés közben festette a műveit. Amikor összeakadt vele Augsburgban, Henry mutatott is neki néhány reprodukciót a képekről, illetve egy fényképet erről a járgányról. Az alkotások tényleg forradalmiak voltak. Ezeknek a festményeknek a némelyikére valamikor úgy lett felrakva a mozgás, hogy csoda, hogy egyáltalán ott maradt a vásznon, amely máskülönben így maga volt a bekeretezett erőtér! Ugyanakkor ez a két dimenziójú képpé lett mozgás, amely ki tudja hány kilométeres sebesség közben jött létre, szerencsére nem csak a nyughatatlan koloratúrában volt megfigyelhető, nem csak a lendületes ecsetkezelésben, hanem a Henry által kidolgozott eredményes módszerben, azaz a „sich-an-sich-es technológia” nyomán megszületett látásmódban is. Aztán meg arra gondolt, hogy az ausztrál emberére már csak saját érdekből is rányithatná végre az ajtót, hisz ez a férfi évek óta hívogatja őt a magánszigetére, ahol ugyebár egy üdülőtelepet működtet, s ahol, legalábbis George elképzelései szerint, fuvolájával ő szórakoztatná a pihenőket. Aztán még arra is gondolt, hogy a svájci-portugál duó Lisszabon környéki birtokára is elmehetne, oda, ahol a tulajdonosok nevelőotthonná alakították át a kastélyukat, és ahová főként Afrikából átszökött gyerekeket fogadnak be, amint erről a Salamandernél neki a Herr Künzi olyan szépen beszámolt.

Bizonyára hosszasan álmodozik még a Nagy Útról, ha egyszeriben nem támad fel a szél. Mert hát valójában a Nagy Útról álmodozott ő, úgy, mint máskor is, amikor újra meg újra azt tervezgette, hogy egy napon majd hosszú útra indul, és akkor meg fog látogatni ezen a Földön mindenkit, akivel valaha címet cserélt. Minthogy azonban csakugyan feltámadt a szél, pillanatok alatt eldőlt, hogy akkor mégiscsak akcióba lép. Ezért rögtön fizetett, és elindult a belvárosba, ahol az ékszerbolttal szemben mindjárt nekilátott a dolgának.

Igen ám, de nem sokáig tartott a szerenád, mert éppen csak befejezte az első Mozartot, amikor egy ötven felé közeledő házaspár állt meg előtte. A férfi csaknem teljesen kopasz volt. Talán ezt a csupaszságot akarta ellensúlyozni sűrű, őszes bajuszával, amely, amint jellegzetes svájci akcentusával megszólította, megemelkedett kivillanó fogai felett. Az asszony meglepett arckifejezést mutatott. Hosszú, vörös haja kétoldalt leomlott, s az egyenes szálak közül néhány engedetlen tincs a meg-meglóduló szélben ura sima fejét csiklandozta. De nem sokáig incselkedhettek a szálak, mert az úr most már el-ellépett asszonya mellől, kíváncsian várva válaszát, azt tudniillik, hogy akkor hajlandó lesz-e az ünnepségen, azaz a szalonban szerepelni.

Mivel csak rázta és rázta a fejét, a férfi kérlelőre fogta. Újra és újra belelendült, hogy értse meg, nagy nap lesz ez az ő életében, mert hát a huszonötödik jubileumi évhez érkezett, aminek mindenképpen kellő súlyt kíván adni. És különben is, ott lesz a kanton krémje, a képviselőktől a kereskedelmi miniszterig, na meg, mutatott a zsebére, ő maga sem lesz hálátlan. Aztán kissé szemlesütve, de megvallotta, hogy a szalonban lesz egy-két masina is, amire jómaga először csak mosolygott, de utána, mivel az úr váratlanul külön pénzeket is felajánlott, kezet adott. Minthogy az összeg elég tekintélyes volt, az „akciót” máris elnapoltnak tekintette, úgyhogy miután elbúcsúzott a házaspártól, azonnal vacsorázni ment.

Két nap múlva találkoztak is a határ túloldalán, egy közeli kisvárosban. Úgy egyeztek meg, hogy az ünnepség előtti estén érkezik, mert a „szalonban” még próbálni akar. Max, friss munkaadója, először tehát ide vezette. Egyenesen az autószalonhoz. Max Toyota-párti volt. Már amikor jöttek, akkor is jól látta az épület tetején világító reklámtáblát. Amint beléptek a szalonba, megbizonyosodott, hogy a jubiláns igazat beszél. A teremben három darab szűz gépkocsi állt. A szőnyeggel letakart emelvény előtt csillogtak, de úgy tűnt, az ünneplőket nem fogják zavarni a kilátásban.

Mivel az akusztikát igen kitűnőnek találta, néhány percnyi fújdogálás után felkerekedtek, s egy közeli étterembe mentek. A vacsora közepe táján derült ki, hogy a vörös hajú asszonyság nem is házastárs. Egészen véletlenül terelődött rá a szó, mert Max mindvégig élete legjelentősebb eseményéről, a jubileumról monologizált. Éves eladási statisztikákról, kedvezményes hitelekről, nem várt jutalékokról mesélt, amikor egyszerre csak bejelentette, hogy voltaképpen három-négy hónap kérdése az egész, s akkor valóban feljut a csúcsra. Ő ekkor úgy vélte, a közösen elfogyasztott bor, illetve a muzsikusi státusz megengedi, hogy megkérdezze, mit is értene Max e csúcs alatt. Nem kellett sokáig nógatnia. A feleségéről kezdett válogatott szitkok közepette beszélni, aki elérte a hatóságoknál, hogy válásuk után még mindig jelentős apanázst kapjon. „Képzeld magad a helyembe”, nézett rá majdnem könnyes szemmel, „mennyit hordhat el ez a cafka a hasznomból! De néhány hónap, igazán csak néhány hónap, és akkor minden megváltozik.”

Másnap este kéttagú fogadóbizottság üdvözölte a ragyogóan megvilágított bejáratánál. Már türelmetlenül várták. Az ő vezetésükkel jutott be a most zsúfolásig megtelt szalonba, onnan pedig egy irodába. A szimpatikusabbnak tetsző úr mindjárt dolgára is ment, míg a másik, aki Max asszisztensének adta ki magát, vele maradt. Ez a középkorú férfi alacsony, zömök alkatú segítő volt, meglehetősen sápadt ábrázattal. Bár az alkalomhoz illő fekete öltönyben feszített, az ünnepi hangulat nem igazán ragadt rá. Reszelős hangján csupán szigorú tényközlésekre hagyatkozott, amire ő bólogatott, miközben arra gondolt, hogy az úr a hivatali ranglétrán legfeljebb a személyzetis titkárig vitte, vagy még odáig sem, és egyszerűen kipufogókat, meg fékpofákat árul.

Az előjelek nem voltak a legkedvezőbbek. Ennek ellenére, amint magára maradt, válogatni kezdte a kottáit. Éppen rátért volna a hangolásra, amikor ideiglenes főnöke berontott, és ráparancsolt, hogy azonnal kövesse. Persze, amint a terembe értek, már behízelgő hangon suttogta, hogy vidám legyen az a zene és mindenképpen diszkrét.

Legszebb napjaira emlékeztető eleganciával fogott bele a Mozart Andantéjába, ám bárhogy igyekezett, nem figyelt rá senki. Az ünneplők bizony úgy hangoskodtak, ahogy kell. A kiöltözött asszonyok kedélyesen tárgyaltak nem kevésbé kiöltözött uraikkal, míg a szmokingosok, akik feltehetően a Max által említett helyi előkelőségek sorát képezték, bizonyára a jubileum őket érintő részleteiről diskuráltak. Talán csak a masinák közelében üldögélő vendégek voltak visszafogottabbak.

Már az Andante vége felé járt, amikor a terem hirtelen elnémult. A bejáratnál az ünnepelt alakja magasodott, mellette pedig egy fehér garbós úr, aki minden bizonnyal a kereskedelmi miniszter volt. Nem sokat találgathatott, mert éppen csak befejezte a művet, amelynek az utolsó egy-két hangja a beálló csendben egyébként eléggé túlvilágira sikeredett, amikor az asszisztens karon ragadta, és kiráncigálta a teremből. Az irodában ocsúdott fel, ahol felháborodva követelt magyarázatot. A férfit a késés határozottan kihozta a sodrából, mert most valósággal ordított. Néhány perc múlva aztán megnyugodott. Újra felvette a magabiztos szervező pózát.

Rég nem érezte ennyire kiszolgáltatottnak magát. Igaz, otthagyhatta volna az egész pereputtyot. De nem! Valójában erre gondolni sem mert, és korántsem a gázsi miatt. Hiszen nem a pénzét féltette ő, hanem a jó hírét, márpedig számára ennél nem volt fontosabb. Ha elviharzik, Maxot is megszomorítja, aki pedig vakon bízott benne. Megpróbálta hát elfelejteni a szégyenletes fellépést, a vérlázító kivezetést, s minden erejével a jubilánsra összpontosított. Arra a férfira, aki huszonöt éve legbensőbb ügyének tekinti a polgárok automobilokkal kapcsolatos vágyait, már amennyiben ezen vágyak Toyota-irányultságúak. Meghatódva gondolt arra a férfira, aki csupán egy meghatározott aspektusból törődik az utóbbi évek magánéleti válságával, ami pedig az üzleti életben sokakat két vállra fektet, és hősiesen állja a csatát. Mert bár lehet hogy esténként elsápad, amikor az eladott kocsik asszonyát illető részét kiszámolja, de az biztos, hogy nem törik meg. Sőt, még rendületlenebbül kezdi a másnapot, miközben az ideális jogtudor után szimatol, aki egy napon majd pontot tesz e rablásra. Lám, enyhült meg, a szerencse most is felragyogott rá, márpedig ebbe e pimasz fráter miatt, aki persze az üvöltözés után aztán visszament az ünneplőkhöz, nem fog belepiszkítani. Jókedvre derült. Fütyörészve nézegette a falra kiakasztott fotókat, amelyek kivétel nélkül Toyota-márkájú gépkocsikat ábrázoltak, illetve egyetlen hathengeres motorkerékpárt. Nem igazán tudta az ünnepeltet ráképzelni erre a motorra, de aztán eszébe jutott, hogy esetleg fiatal korában szeretett bele ebbe a gyönyörűségbe, akkor, amikor asszonykája, azaz a későbbi rabló, még a láthatáron sem volt.

Egy óra múlva azonban elég nyugtalan lett. Az asszisztens ugyanis egyszerűen nem akart jönni. Már-már azt hitte, megfeledkezett róla, amikor a férfi berobogott, és elhadarta, hogy ő következik. Ha lehet, most még nagyobb volt a felfordulás. Javában italozott mindenki, mialatt Max, jobbján még mindig a fehér garbóssal, megdicsőülten ült az asztalfőnél. Tehetetlenül bámult a tömegre, de aztán valahogy összeszedte magát, tehát nem akármilyen erőfeszítések árán mégis előadta azt a három opust, amely állítólag Max kedvence volt, majd, mintha mi sem történt volna, visszament az irodába, ahol összepakolt.

Amint indult volna kifelé, beleütközött az asszisztensbe, aki ezúttal csaknem meghunyászkodva kezdett bele valami köszönő beszédbe. Erre nem készült, viszont résen volt, következésképpen rögtön kikapta a férfi kezéből a honoráriumot és elrohant vele. A lendület egészen az ünnepelt asztaláig tartott. A „tudja, miniszter úr”-nál vágott közbe, pontosabban mondva, kérdezte meg, hogy mégis, miként állnának a dolgok, azzal, még mielőtt az urak közül bárki válaszolhatott volna, összetépte a markában szorongatott három százast, és az asztalra szórta. Már a Fehér Hajóban számolta ki, útban a határ felé, hogy a Salamandernél ennyi pénzért körülbelül hány napig gimnasztikázott. Konstanznál tért vissza Németországba.

Ez az eset éppen hét évvel a debütáció után történt, akkor, amikor már gyakran mondogatta, éspedig a finomkodás legcsekélyebb jele nélkül, hogy a hivatássá lett passziójában a l’esprit pour l’esprit irányelve a meghatározó. Ennek megfelelően az „akciók” során arca legjelentéktelenebb részének is transzcendens ragyogást kellett tükröznie, mert ellenkező esetben könnyen megbukhatott. Többek között ezért is adott igazat Bonaventura atyának, a fény filozófusának, aki egy ihletett pillanatában azt írta, hogy minél több fényességet hordunk magunkon, annál inkább részesedünk a legtökéletesebb világosságnak, a Mindenhatónak a szubsztanciájából.

Nem alaptalanul vállalta ő a kérkedés kockázatát, nem bizony, elvégre amióta Anna a schwabingi lakásából kirúgta, azaz amióta a bajor metropolisból elkerült, azóta mint valami poros apostol járta a németországi városokat, és ahol lehetett, megmutatta „művészetét”. Na persze nem a díszes koncerttermekben, a ragyogóan megvilágított zeneakadémiákon, hanem az utcákon. Tudniillik a tehetsége miatt, amely, akár a legnagyobb előadóművészeké, behatárolt volt. Csakhogy az övé valamivel jobban. „Akció” közben ezért is volt annyi szabad ideje. Így elsősorban ezzel magyarázható, hogy az egyénített fuvolázása alatt miért tudott figyelni egy-egy kényes dologra. Mint például az üresség-sorozatokra. Merthogy ő személy szerint a muzsikát valamiféle buboréknak tartotta, amely a megszólaltatott hangokkal ki-kipukkad, hogy aztán ebből újra és újra semmi-ség támadjon, és amivel így vagy úgy, de valamit mindig kezdett. És ennek a bizonyos behatároltságnak a tényéből következett az is, hogy miért ítélte fellépése leglényegesebb elemének, még most is, amikor pedig már a hőskorszakát élte, a látványt, amelyet csupán a laikusok kérdőjelezhetnek meg, azok, akik a zenével kapcsolatosan kizárólag akusztikáról beszélnek. Ő azonban sok mindennel számoló óvatossággal állt neki a produkcióinak, ügyelve arra, hogy a pszichológiai törvények képiségre vonatkozó működéseit a lehetséges határokig kiaknázza. Bizony már ebben különbözött a koncerttermi muzsikusoktól. Ő nem öltözhetett csak úgy gépiesen ünnepi díszbe, hogy ezzel a bemutatkozás formális részét mindjárt elintézettnek tekinthesse.

Ezzel szemben ő az utcán sosem maradt egyedül. Hiszen a vasárnapok kivételével ott állt minden nap a forgatagban, ott hajlongott az árkádok alatt, a bankok, a múzeumok bejáratainál, illetve időnként elsősorban a templomoknál, és akár játszott, akár nem, hullámzott a zene benne. Ő maga sohasem védekezett az inkább tudatlan, semmint rosszindulatú véleményekkel szemben, amelyek irigységgel vádolták, amiért nem juthatott el a tisztességes muzsikusok pódiumaira. Nem, a világért sem magyarázkodott volna, sőt, sokszor meg is mosolyogta e felszínes hozzáállást. Nem csak azért, mert az orra előtt megszülető líra sok mindenért kárpótolta, hanem azért is, mert gyerekkorától fogva gyanúsan tekingetett a szakmányban teljesítőkre. Úgy mellékesen, ekkoriban már azt tartotta, hogy koncerttermekbe főként sznobok, meg perverzek járnak. Később, amikor a patikusnő levélkéje miatt egyik kedvenc városában csak késő délutántól játszhatott, módszeresen is elmélkedett erről.

Ha például Mozart Varázsfuvolájának egyik áriája közben, amelyet olaszos bájjal trillázott egy pékség előtt, történetesen egy zilált kinézetű férfi lépett elé, aki hadonászva magyarázatba fogott Hitler és a német zene viszonyáról, nem lepődött meg. Úgy tett, mintha az úr csupán ellenpontként kérezkedett volna be néhány ütembe. Mintegy a harmóniát tágítandó. Idővel azért megszakította az áriát, és bekapcsolódott az összefüggési pontokat érintő elmélkedésbe. Őszintén elcsodálkozott a férfi műveltségén, dicsérte eredetiségét, szellemi frissességét, s már barátjául is fogadta volna, ha az nem kezdi el hajtogatni, hogy a háború utáni zeneszerzők nem csekély mértékben merítettek a Führer elgondolásaiból, már ami a technikai megoldást illeti. Erre megpróbálta ezt a kultur-embert jobb belátásra bírni, de az bizony vérszemet kapott, úgyhogy pillanatokon belül elég meleg lett a helyzet, ami nyilván tovább súlyosodott volna, ha egy arra sétáló rendőr nem csillapítja le a kedélyeket.

Akkor sem horkant fel, ha egy perzsa ifjú feküdt le kottaállványához, s halk-szomorkás dúdolással kísérte szólamát. Sőt, rövidesen megszakította az előadást, mert lelkiismeret-furdalás kínozta volna, ha tovább játszik és nem veszi pártfogásába a magányos fiút, aki emberi melegségre, de legalábbis törődésre vágyott. Nem gondolt hát az anyagi veszteséggel, és lelki támaszául lett a közel-keleti otthontalannak, aki szemmel láthatóan nehezen viselte a nyugat-európai individualizmus következményeit. Nagy nehezen a közeli padhoz vezette. Ott azonban hiába kezdte nógatni ezt a lehajtott fejű perzsát, akiből a hirtelen megváltozott szélirány miatt egyszerre csak orvosság-szag áradt, képtelen volt szóra bírni. Ő, aki különb helyzeteket is megoldott már, most tanácstalanul, egyre feszélyezettebben ücsörgött védence mellett, amikor eszébe jutott az a lengyel népdal, amellyel bartóki feldolgozásban szokta elcsitítani a gyermekeket. Szájához illesztette tehát a fuvolát, és ezt az altatót kezdte játszani. Azt a „Kis kacsát…”, amelyikre több millió magyar gyermek aludt már el. Közben meg rá-rápislogott az ifjúra, aki néha felemelte a fejét, réveteg tekintettel pillantva arra a helyre, ahol az imént még feküdt. Aztán felállt és szó nélkül elment.

Ha így viselkedett a feltehetően heteroszexuális férfiakkal, akkor nem tagadhatta meg érzelmi-lelki szolgálatait a durva külvilág kiszolgáltatottjaitól, a homoszexuálisoktól sem. Közeledésük célját-okát természetesen mindjárt átlátta. De hát illetlenség, egyenesen otrombaság lett volna, ha ezt kimutatja. Attól nem tartott, hogy kínos helyzetbe kerülhet. Az urak maguk is beismerték, hogy egy Bach-Menüettet interpretáló férfiút ízléstelenség lenne simogatni, netán fogdosni. Amikor aztán ugyanezek a megértő emberek a szünetekben végül szóhoz juthattak, azzal a kézenfekvő indokkal utasíttattak vissza, hogy játszania kell, különben felkopik az álla. Szorult pillanataiban ígért-ígérgetett, ami gyakorlatilag egy későbbi időpontban tisztázandó házikoncert esetleges lehetőségét jelentette. Többet nem. Ilyenformán hosszabb-rövidebb időre megnyugodtak az urak. Csillogó szemekkel, a jövőbeli találkozás reményével távoztak. Csak olykor tért vissza közülük egyik-másik.

Hans kövérkés arcát méretfeletti szemüveg díszítette. Az volt a szokása, hogy a délutáni sétái alatt operaáriákat énekelt, rá se bagózva a járókelőkre. Alkalomadtán torkaszakadtából ordított, mivel a partitúra dinamikai előírásait elég komolyan vette. Mint ahogy ennél az esetnél is. Amikor észrevette őt a könyvesbolt előtt, miután jómaga ezen a napon éppen a „Hölderlin” előtt hajladozott, rögtön félbeszakította a csúcspont felé közeledő drámai kitárulkozást, és utánozhatatlan kedvességgel próbálta rávenni, szegődjék mellé legalább egy órácskára, mert számára ezen a napon végképp kibírhatatlan a tömeg. Persze, mint annyiszor, sajnálkozva mondott nemet, miközben emlékezette ezt a Hansot, hogy a munkarendjéből egyébként sem engedhet. Viszont fájdalomdíjként lefújta neki a Szöktetés a szerájból egyik betétjét, mire a társra vágyó előbb nyelvével csettintgetett, majd váratlanul rázendített abbamaradt áriájára.

Sikerrel vette hát az akadályokat és még csak meg sem bántotta ezeket a sérülékeny polgárokat. Az éppen megszólaltatott műveken esett volna csorba, ha megmosolyogja, netán elítélő pillantásokkal méregeti őket. Elvégre ők ugyanúgy a mozgó kulisszához tartoztak, mint bárki más. Az egyesek szerinti természetellenes vonzalmukkal „utcai művészete” kiteljesedéséhez járultak hozzá. Akár a papok, ha fekete reverendáikkal elsuhantak előtte. Szemükben sokszor a félreérthetetlen szigor zöld karikáit látta, amelyek a megbocsátás előtti ítéletet rajzolták elé. Ezzel a lelki hajlékonysággal siettek ezek a pásztorok a plébániáikra, a templomaikba, felerősítve benne azt a meggyőződést, hogy Krisztus urunk követeinek épp úgy meg kell küzdeniük a gyarlósággal, mint neki a nem elégszer kigyakorolt ütemekkel. Nem volt ez másként a nőnemű szolgákkal sem, akik kritikus óráikon valósággal gyűlölködve sandítottak rá, mint aki elveszi a tényleges részvétre szorulók helyét. Ő azonban, aki a szőnyegárusok, az ékszerkészítők pillantásain edződött, könnyedén állta a próbát. Mindamellett néha azért rájuk kacsintott, mintegy figyelmeztetve őket, hogy illenék már a törvény paragrafusait a szépművészetek lencséjén át is megvizsgálni.

Engedékenyebbnek mutatkozott viszont a banktisztviselőkkel szemben. Egyszer, egy igencsak szeles nürnbergi délelőttön, amikor rátért volna a Beethoven-variációkra, egy öltönyös férfi, aki már hosszabb ideje ácsorgott előtte, hozzá lépett és megkérdezte, hogy nem volna-e kedve bankjában egy-két művet előadni. Ha örömlányok invitálják bensőséges tanyáikra, kevésbé hökkent volna meg. Azért kötélnek állt. Részint a férfi kikezdhetetlen modora miatt, részint pedig a pénzintézeti hivatalokkal szembeni elfogultságáért. Jól emlékezett még arra délutánra, amikor, miután az önbíráskodó asszonnyal rászakadt új helyzetben egyszeriben nem volt maradása és másnap mindenképpen utazni akart, a szinültig telt szatyorral belépett a Deutsche Bank épületébe, ahonnét úgy fél óra múlva szabad lábon távozott. Igaz, azt nem tudhatta, hogy egy napon bizonyos banktisztviselőkről pillanatok alatt megváltozhat a véleménye.

Még fel sem ocsúdott, amikor a Dresdner Bank helyiségében találta magát. A pénztárablakok felől, ahol zavartalanul folyt a kiszolgálás, kíváncsian tekingettek a kottaállványára, miközben az öltönyös úr tájékoztatta munkatársait az elkövetkezendő eseményekről. Az iroda mélyéből előkerültek a számfejtők, az ilyen-olyan jelentéseket készítő szakértők, akik, a szakácsokhoz hasonlóan, mindig a háttérben teljesítik a kötelességüket. A kettes pénztárnál egy pókhálós arcú nő ellenőrizte az éppen felvett összeget, s már indult volna kifelé, amikor jómaga belefogott az „Üdv rád és házad népére…” kezdetű kantátába. Házi áldásnak szánta a dolgot, nem törődve azzal, hogy a mű eredetileg mégiscsak a földművesekhez íródott volna. De hát könnyedén túljutott az apró stílustörésen, elvégre ő a köszöntés szolgálatába állított himnikus elemre helyezte a hangsúlyt, amelyet abban a pillanatban legfeljebb egy határozottságában is lírikus induló tudott volna felülmúlni.

A tisztviselők, az újonnan jött kliensekkel együtt, elragadtatva hallgatták a barokk csilingelést, amely szabadon áradt szét a teremben mindaddig, amíg egy ugyancsak öltönyös férfi egy sűrgős telefonhívás nyomán nem indította be a pénzszámoló gépet. A márka-és pfennigzuhatagban sokszor megcsodált darabvégi halkítása nem igazán érvényesült. Csakhogy nem volt mit tenni, meg hát különben is, az egyszeriben kitörő lelkes taps elnyomta a pénzrobajt. Még csattogtak a tenyerek, amikor Gluck Orpheusához lapozott. Mivel az úr időközben elkészült a munkájával, most már nyugodtan foghatott neki ennek a műnek, úgyhogy a világ-kereskedelemben jelentősebb szerepet játszó nemzetek valutakötegeit hamarosan a francia álmodozó dallamívei simogatták végig. Erre egyik-másik alkalmazott arcáról eltűnt az iménti derű. Talán azon gondolkodtak el, hogy egyes zeneszerzők még az elmúlás körüli problematikát is játékosan-kergetőző felfogásban közelítik meg. Amikor aztán a clochard-i huppanók után eljutott a befejezésig, újra összeütődtek a tenyerek. Az invitáló úré nem, mivel ő éppen egy bankót csúsztatott a zsebébe, miután előzőleg már intett, hogy ennyivel tökéletesen elégedettek lennének. Mialatt összepakolt, a számfejtő kisasszonyok már az asztalaik mögül nézegették.

Utcára a művészettel? Mindeki művész? A művészet mindenkié? – A hatvanas évek új avantgárdjának jellegzetes kérdéseit ma nem teszi föl senki. Vagy ha igen, akkor sem szokás már komolyan venni, hiszen az elutasító és a fölényes, ironikus válaszok unalomig ismertek. Barnás Ferenc új második regényének elbeszélő-hősét ez így nem érdekli. Egyedül van, nem akar tömeget toborozni. Hosszú éveken át járja Európa nagyvárosait, és magányosan zenél. Utcákon, piacokon, vendéglők teraszain, azaz a mindennapi élet helyszínein fuvolázik: Bach, Vivavldi vagy Mozart műveit játssza a járókelőknek. Miért nem a koncerttermeket választja? Megszállott? Elfuserált műkedvelő és nevetséges ábrándozó? Netán egyik sem, hanem csak ravasz élősködő [A szerző első regénye, Az élősködő; 1997, Kalligram], aki egy-egy alkalmi fellépés után gondosan megszámolja a pénzt? Egy regény soha nem ad egyértelmű feleletet arra a kérdésre, mire való a művészet.

(Mészáros Sándor)