egy

Ma álmomban bátor voltam: valahol egy tisztáson álltam és három fiú jött szembe velem. Először nem ismertem fel őket, de utána láttam, hogy Perecék azok. A legalacsonyabb fiú kezében balta volt; úgy éreztem, megint azt akarják csinálni. Nem tudom, hogy vettem el a baltát, de el-vettem és azt csináltam, amit a másik álmomban is. Gyorsan történt. Olyan gyorsan, hogy vért most nem is láttam, pedig sok vér jött ki belőlük. Aztán megvártam a rendőröket. Két kocsi érkezett, egyik sem szirénázott. Amikor kiszálltak a rendőrök a kocsikból, oldalra fordultam: tőlem három-négy méterre két test úszott a vizen, hassal lefele; a harmadik fiút éppen kiemelték a vízből. Azt hittem, egy folyó mellett vagyunk. Aztán rájöttem, hogy a tó mellett állok. Nem féltem. Nyugodt voltam. Örültem annak, amit tettem. Az érdekes volt, hogy Perec arca rendesnek látszott; mintha csak megfulladt volna. A másik két fiú arcát nem láttam, ennek ellenére valami miatt azt gondoltam, az övéké is pontosan olyan, mint amikor elkaptak. Pedig biztos, hogy azt csináltam, amit a másik álmomban is, egészen biztos. Amikor az egyik rendőr megérintette a vállam, még kezemben volt a balta. Jó érzés volt fogni.

Fél öt körül, amikor Ésapa munkába indul, felébredek. Ésapa továbbra is a Máv-nál dolgozik, de most a rákoskeresztúri Állomásfőnökségen, ahol nemrég pluszban elvállalta az ellenőrséget. Kénytelen hamar megtanulni az új szakmákat, mert amíg építjük a Nagyházat, igazából nem kegytárgyazhatunk. Ésanya öt felé kel fel. Ezt onnan tudom, hogy utána mindjárt kimegy az utcára, ahol valakitől megkérdezi a pontos időt. Ha délelőttös, mindig ezt csinálja. Az első gyűjtésen nem kaptunk órát, neki viszont nem szabad elkésnie a szentendrei Tollgyárból. Nemrég vették fel ide, két műszakba. Ésanyának a szülések következtében nincs szakmája, ezért golyóstollakat kell összecsavaroznia. Amíg készülődik, úgy teszek, mintha aludnék, akár a többiek. Fejem a takaró alatt, Tentés lába az arcomnál; eltolom magamtól, mint máskor is. Aztán megpróbálok visszaaludni, de nem sikerül.

Most a pomázi Kisházban lakunk. Ésapa meg a három Nagyfiú építette Miska bácsi vezetésével, mialatt mi, Kicsik a Bombás Villában voltunk; na és a lányok is, illetve Ésanya. A Bombás Villa Debrecenben van. A Második Háborúban égett ki, Ésapa azonban negyvenötben az elengedett lakbér fejében rendbe hozatta, mert akkor még volt pénze a katonaságból. Csak később rúgták ki a néphadseregesek. Mindnyájan itt születtünk, mármint a kórházban. Ésanya mindig egy fakeresztet vitt be a nagyerdei szülészetre, pedig Szilágyi doktor bácsi megmondta neki: “Drága anyuka, nem lesz ez így jó, múltkor is majdnem bajba kerültem. ” Ésanya erre széttárta a kezeit, miközben jött a belső sírása, amelyet talán a többiek is láthattak, Szilágyi doktor bácsi biztos, aztán felfeküdt a szülőágyra, a fakeresztet a kezébe szorította, mi meg jöttünk. Én voltam a kilencedik.

A Kisházban van egy szoba és egy konyha. Ésapa alszik a konyhában, mi meg a szobában. Ésapának a sparhert melletti sarokban saját ágya van, amelyen egyedül fekszik. A konyhában még van egy asztal és egy szék. A mi szobánk akkora, hogy elfér benne a három faágy, a vaskályha, illetve a nagyláda. Ebben tartjuk a ruhákat. Az ágyakat egymás mellé toltuk, különben nem férnénk el rajtuk. Így is mindenkinek keresztbe kell feküdnie; még szerencse, hogy mi, Kicsik, engem kivéve, nem vagyunk olyan nagy testűek. A Bombás Villában, ahol két szobánk is volt, könnyebben oldottuk meg az alvást. Ésapa a debreceni Állomásfőnökségről jutányosan vásárolt vaságyakat, amelyeket nappalra össze lehetett csukni. Este meg kinyitottuk. Ilyenkor csupa ágy volt a két szoba, leszámítva az íróasztalt, a fröccsöntőt, a harmóniumot, illetve a könyves meg a barna szekrényt, ahova mi, Kicsik főleg akkor bújtunk be, ha a Nagyok közül valaki komolyabb kezelést kapott. A vaságyakat mégsem hoztuk fel Pomázra. Ennek én örültem leginkább. Jobb, ha most azonnal elmondom, miért.

Négy éves lehettem. Egy délután, amikor valami miatt nem volt kedvem békázni, bementem a belső szobába, és játszani kezdtem az egyik vasággyal, mert egyet szükség esetére általában a fröccsöntőgépnél hagytunk. Ide-oda tologattam az ágyat, már amennyire az erőmből tellett, aztán meg a pántok közé dugtam az ujjaimat sorban egymás után, hogy lelakatoljam őket. Éppen a bal hüvelykujjamat tartottam a lyukban, amikor Zoknis valahogy ott termett és ráugrott az ágyra. Nem éreztem semmit, csak jajgattam. Erre berohant Ésanya és kiszabadította az ujjamat. Mégsem ő vitt orvoshoz. Először becsomagolták az ujjam egy rongyba, azt meg egy újságpapírba, fogalmam sincs, miért épp abba, aztán Pótmamával elmentünk az Állomásfőnökségre, onnan meg Ésapával együtt a Klinikára. A doktor bácsi megdicsérte Pótmamát: “Ügyes vagy, kislányom, nem veszítetted el a testvérkéd ujját.” Ez volt az első alkalom, amikor hosszabb ideig voltam kórházban.

Ésanya után Pótmama és Tera kel fel leghamarabb. Szinte rögtön elkészülnek, mivel télen éjszakára magukon hagyják a nappali ruhát, akárcsak mi; hiába melegítjük egymást a takarók alatt, nem elég. Amióta kivették őket a szentendrei Ferencesektől, a budai Lenfonóba járnak dolgozni. Ésapa gyorsan elintézte a kivételt az igazgató úrral: “Értse meg, Lóránt atya, a keresetünk, illetve az a kilencszáz forint, amelyet ezektől a piszkos kommunistáktól kapunk, nem fedezi a kiadásainkat. És a házunkat még építjük, tetszik tudni.” Pótmamáék nem sokkal Ésanya után indulnak.

Már csak heten fekszünk az ágyon. A legtöbb helyet Pap foglalja el, aki úgy tesz, mintha saját ágyban aludna. Felesleges megrugdosni, úgysem mozdul. Ő még az álmában is kiváltságos, nem beszélve arról, hogy állandóan Ésanya közelében alszik. Reggel viszont mindnyájan rá hallgatunk. Megmutatja, hogy csináljunk kapcát a cipőnkbe, különben a hóban, a latyakban még jobban eláznánk, ha kell, megmondja, hogyan türjük be az ingünket a mackóba, vagy ha közülünk, Kicsik közül valaki meg lenne fázva, Zoknisékra ráparancsol, akik így kénytelenek aznapra átadni a pulóverüket. Pap nagyon szeret mások érdekében beszélni, bár az is igaz, hogy az ő ruháihoz senki sem nyúlhat. A nagyláda mellett van egy kis doboza, amelyet kulccsal be tud zárni. Neki van egyedül farmere a családban, még Debrecenben szerezte, senki sem tudja, honnan. Ésanya tulajdonképpen először zongoraművész szeretett volna lenni, aztán apáca, de jött a Második Háború, úgyhogy Székely Nagyapáék gyorsan eldöntötték, jobb ha egy katonatiszt felesége lesz, mert akkor el tud menekülni Erdélyből. “Hadnagy úr, ahol Baba van, ott zongorának is kell lennie,” mondta Székely Nagymama az esküvő előtt Ésapának, ő pedig megígérte, hogy páncéltőkés zongorát vesz majd.

Pap tizenhét éves, ő továbbra is járhat a szentendrei Ferencesekhez. Ésanya titokban abban bízik, hogy egyszer plébános lesz belőle. A Teráig bezárólag, aki a legkisebb Nagylány, Ésanya igen el volt keseredve, mert nem sikerült fiút szülnie, pedig ő mindenképpen papot akart. Hiába vitte a Klinikára a feszületet, csak lányok jöttek. Elsőnek Kláró, utána Pótmama, végül Tera. Aztán mégis megszületett Pap. Szilágyi doktor bácsi ekkor azt hitte, ezután nem fog már Ésanyával találkozni. Nem így történt.

A Kisházban mostanában nem szoktunk reggelizni. A sparhertot, amelyen a teát főzzük, a kenyeret pirítjuk, csak este gyújtjuk be; spórolnunk kell a szénnel, különösen most, hogy csak négy zsákkal maradt. Még jó, hogy az utóbbi hetekben enyhébb volt az idő. Ésapa azt állítja, hogy a Kárpátokban, ahol az oroszok úgy megtáncoltatták őket, sokáig mínuszban aludtak és néha egyáltalán nem ettek. “Hát ti se legyetek lekvárok!,” mondja sokszor. Ésapa szerint nincs annál hitványabb dolog, mint amikor valaki lekvár. Azért ha előző estéről maradt tea, azt megisszuk. Hol cukorral, hol anélkül, attól függően, hogy tudtunk-e venni. Majd az iskolában kapunk tízórait. Mindnyájan be vagyunk fizetve a napközibe, ami fejenként huszonnégy forint egy hónapra. Ezért a pénzért még jár ebéd meg uzsonna. Egyedül Papnak és Zoknisnak nem, ők a középiskolában csak ebédelni tudnak.

Negyed nyolc felé elindulunk az iskolába. Mi, Kicsik rendszerint együtt megyünk, mivel mindannyian a Kettes Számú Általánosba járunk. Benjamin elsős, Tentés másodikos, Mara negyedikes, én pedig harmadikos vagyok. Risi már felsős, ő valami okból az Egyesbe került, közel a Meselia hegyhez; Zoknis a békásmegyeri Szakmunkásban tanul, amelyet tavaly kezdett el. Ha majd végez, villanyszerelő lesz belőle. A mi iskolánk a falu végén van, nem messze a régi Teleptől; a házunktól számítva legalább fél órát gyaloglunk, ha nem többet. A farmotoros busz hamar felvinne, de nincs rá pénzünk. Majd ha megint megyünk locsolni, egy ideig meg tudjuk venni a jegyet, úgy, mint az újtelepi osztálytársaink, akiknek a többsége mindig buszozik.

Az iskolában úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Csupán Mara próbál néha beszélni velünk a szünetekben, de ő lány és különben sem annyira olyan a kiejtése. Ha tehetjük, elkerüljük, ha meg véletlenül belebotlunk, gyorsan elfutunk tőle. A sorakozónál nem lehet, ilyenkor válaszolunk valamit.

Az én tanító nénimet Vera néninek hívják. Sötétbarna a haja, és majdnem olyan szép a hangja, mint Ésanyáé. Ő nem veszi le órák alatt a zokniját. Magdi néni, akitől másodikban tanultunk, állandóan a vaskályhán szárította a zoknijait. Meg feltette a lábát az asztalra. “Tudjátok, gyerekeim, az én fájós lábaimnak csak ez tesz jót.” Folyton ezt mondta, aztán nagyokat sóhajtott. A zoknik miatt nem lett büdösebb a teremben. Én legalábbis így éreztem. A többieket nem kérdeztem, másodikban is leginkább hallgattam.

Vera néni ültetett a Kenéz mellé. Mi vagyunk az ablak felőli sorban az utolsók. Kenéz nagyon kövér, furcsa a szaga, ráadásul lány. Ahogy mellé kerültem, mindjárt bámulni kezdte az ujjamat, néha ugyanis egészen elfeledkezem a bal kezemről. Aztán észbe kaptam és a tollat beleszúrtam a kezébe. Először azt hittem, zsír fog kifolyni belőle, de nem jött semmi, a bőre megvédte.

Írás óráig főleg a tízóraira gondolok, illetve a Dunai uzsonnás zacskójára. Dunai épp előttem ül és már megint szalámis zsemlét hozott. Miközben hangosan olvassuk a leckét, egyre erősebben érzem a paprikaszagot, olyan az egész, mint a húsboltban, ahová hetente egyszer-kétszer bemegyek. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ne találták volna fel a szalámit. Ha nem ébrednék fel hajnalonként, szerintem nem érezném annyira erősen a szagokat, és akkor talán Kenézből sem jönne semmi. Nem tudom, nekik van-e fürdőszobájuk, és hogy ő egyáltalán fürdik-e, de amennyiben elfeledkezem a Dunai uzsonnás zacskójáról, rögtön azt a szagot érzem, amelyet a szomszéd bácsinál szoktam, aki néha áthív tévézni, és aki a meccs alatt állandóan azt mondja, hogy “hol a béka, hol a béka.” De az is lehet, hogy belőlem jön ez a szag, csak ráfogom a Kenézre.

Az első szünetben bemegyek az udvari vécére. Majdnem itt szeretek legjobban lenni. Ez legalább tízszer akkora, mint az otthoni, lehet benne sétálni. Nem zavar, hogy büdös, pont jó. Amikor bejönnek a többiek, úgy teszek, mintha pisilni kezdenék. Akár hatszor-hétszer is így csinálok. Itt ellenőrzöm a hasamat is, persze, ha csak egyedül maradtam. Felhúzom az ingemet, elengedem az izmaimat, aztán nézem, mennyire dülled ki a hasam. Ilyenkor reggel eléggé. Az osztálytársaim azt hiszik, hogy sovány vagyok. Alaposan megnőttem ugyanis, majdnem akkorára, mint Risi, pedig ő tizenhárom éves, én meg kilenc; ráadásul ruhában vékonynak és csontosnak tűnik az egész testem, ami így is van, leszámítva a hasamat, amely hájas és amelyet állandóan behúzva tartok. Valószínűleg nem fog megnőni annyira, mint a Kenézé, bár a múltkor azt álmodtam, hogy az összes hája átfolyt belém.

Írás órán szédülni kezdek. Ez jó érzés, olyan, mintha a padban ülnék, meg nem is. Kicsit remeg a jobb kezem, a betűk meg dülöngélnek. Amikor Vera néni hozzám ér az ellenőrzésben, rámszól, hogy egyenes írjak. Megpróbálom. Vera néni mindig jó szagú. Legszívesebben megkérdezném, hogy csinálja.

A tízórai után már sokkal jobb. Lassan megjön a kedvem és a feladatokat is ügyesebben oldom meg. A megjön a kedvem alatt azt értem, hogy olyan kezdek lenni, mint a többiek, azt leszámítva, hogy alig beszélek. Szerencsére nekem csak néha kell egyedül olvasnom. Vera néni kíméletből megengedte, meg így a többieket sem hátráltatom. Magdi néninél más volt. Ő újra és újra felszólított, hogy kezdjem el, meglátom, majd sikerülni fog, de nem sikerült, sőt, amikor a nem tudom mennyi ideig tartó hallgatások után egy-egy hangot mégiscsak kiadtam, együtt nevetett a többiekkel, mert bárhogy akarta, nem tudta magát fegyelmezni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy Petőnek utánam mindig jól ment, de csak utánam, mert ha előttem került sorra, sokszor akár fél percig is csendben maradt, aztán ha mégis elkezdte, szinte mindig akadozott, viszont ilyenkor senki sem nevetett. Különben a hallgatásaim alatt gyakran ezt mondogattam magamban: “Magdi néni, miért ne száríthatnád a zoknijaidat a kályhán, miért ne száríthatnád a zoknijaidat a kályhán? Mi is így csináljuk otthon, mi is így csináljuk otthon.” Most, hogy az olvasási óra alatt kezdek hasonlítani az osztálytársaimhoz, legalábbis így érzem, egyszerre csak azt képzelem, hogy sikerülni fog. És tényleg, egy-egy szótagot rendesen ki is mondok, amúgy tátogok, hadd higgye Vera néni, hogy fejlődök.

Ésanyáéknak nincs idejük törődni a beszéd-képességünkkel. Talán egy kicsit örülhetnek is annak, hogy ebből a szempontból, Pap és Pótmama kivételével, eléggé hibásak vagyunk. Kláró, aki szintén rendesen beszél, már nem él velünk; ő a Bombás Villában maradt Csizmadiával, mivel a betegségemmel egyidőben, röviddel a költözésünk előtt, férjhez ment. Főként felőlünk, Kicsik felől lehetnek nyugodtak. Persze, a bolházást, az imádkozásokat vagy az indiánost valószínűleg akkor sem mesélnénk el, ha nem lenne beszédbajunk. Más esetekben azonban könnyen eljárhatna a szánk. Az enyém például a leckék kikérdezésénél, amikor Vera néni felszólít, hogy én is mondjam el fejből a Hogyan tisztálkodunk otthon?-t, tudniillik szabad mondásban valamennyire elfogadható vagyok.

Ellenben az is igaz, hogy amennyiben tűrhetően beszélnénk, sok minden másképp alakulna. Nem tudom egészen pontosan, Benjaminék mit gondolnak erről, én a Kerepesinek biztos beolvasnék. Kerepesi az első padban ül, és félévenként legalább egyszer elmondja, hogy ők a Szunditól csak egy-két kölyköt szoktak megtartani, a többit agyonverik. “A harmadik vagy a negyedik testvéred után sterilizáltatni kellett volna az anyátokat!,” mondja máskor és elröhögi magát. Először nem értettem, mit jelent a sterilizáltatni, később Dunai megmagyarázta, az ő szülei orvosok. Ettől fogva még jobban elvörösödtem, miközben tovább hallgattam. Ilyenkor nem merek belerúgni Kerepesibe, bármennyire is szeretném; sokkal erősebb nálam. Pap biztos nagyon megverné, talán el is törné a kezét, de róla sem beszélek neki.

Az olvasási óra hamar eltelik, közben megfájdul a gyomrom. Ez Dodó miatt van, aki magához fog hívatni. Dodó hetedikes és az iskolában ő parancsol mindenkinek; még Molnárnak is, pedig ő nyolcadikos, és úgy néz ki, mintha felnőtt lenne. Dodó nem igazán magas, de izmos, nincs rajta semmi súlyfelesleg; rövid a haja, a szája közelében pedig van egy hosszú csík, Kerepesi szerint egy késelésből. Engem főleg a harmadik szünetben szeret látni, amikor az ügyei egy részét már elintézte. Sokszor a vécéből visznek hozzá a fiúk, azok, akiket éppen megbízott. Ma Gálékat küldte. “Na, kisketyós, félsz még a kutyáktól?,” kérdezi, és megbokszolja a mellem, éppen annyira, hogy csak egy kicsit fájjon. Ezt azóta mondja, hogy látta az arcomat az alsó udvaron, ahol a két kutya nem tudott egymástól elfutni. Én legalábbis ezt hittem. Még szeptemberben történt, nem sokkal a tanévkezdés után; nagyszünet volt és egyszer csak észrevettem a fiúkat: tízen-tizenöten vették körbe a két kutyát, akik a farkuknál egymásnak voltak szorulva, miközben borzasztóan nyüszítettek. Többen kővel dobálták őket, Dodó mellre font karral állt. Amikor odaértem, rögtön engem figyelt, mert látta, mennyire ijedt vagyok. Aztán végül a kutyák mégis megszabadultak egymástól, mire Dodó köpött egyet és ezt mondta: “Hülyék, azt hiszitek, csak ez az összeragadás van?”

Motyogok neki valamit, lehetőleg hibátlanul, nehogy beszéltessen, mert az szokott a legrosszabb lenni. Ha jó a kedve, megelégszik az ugráltatással. Ez abból áll, hogy a karján felhúzza az ingét, én meg nyomogatom az izmát, hogy az ide-oda ugráljon. A bal kezemmel nem érhetek hozzá, megtiltotta. Egyszer idegességemben bal kézzel békáztattam, mert néha így hívja, és amikor meglátta a hüvelykujjamat, ellökött. “Te nyomorék, többé ne merj ezzel hozzám nyúlni!,” mondta.

Most azzal bíz meg, hogy a focimeccsükön délután én legyek a labdaszedő. “Jól van,” válaszolom, és elenged, pedig sokszor egész szünetben mellette kell maradnom. Ilyenkor végignézem, hogy kokizza meg a többieket, mennyi pénzt szed be az alsósoktól, vagy kit választ naposnak, aki hazaviszi a füzetét, mert táskája nincs, vagy ha van, sohasem hozza magával.

Ének óra után ebédelünk; nálunk az összes alsós együtt eszik az ebédlőben. Az egész iskolából Vera nénin kívül az ebédlőt szeretem legjobban, illetve még az Annus nénit is, aki mindig ad repetát. Sokszor akkor is, ha a többieknek nem tudna. Annus néni az első szakács, ezért ebéd után nyugodtan beengedhet a konyhába, ahol leültet a belső asztalhoz. Kezdetben nem így csinálta, de miután hallotta a csúfolódásokat, a napközis tanárnénivel ezt találták ki. Tentéséket is be szokta hívni, úgyhogy gyakran mind a négyen ott vagyunk, mintha csak otthon lennénk.

Ma borsóleves és rizses hús van. Hatan ülünk egy asztalnál, de nem mindenki az osztálytársam. Fazekas Mara osztályába jár, ahogy Kisvörös is, Vodenka meg Benjaminnal; Pető és Zsoldos velem. Kisvörös most is otthagyja az ételt, mint máskor, azt mondja, ő moslékot nem eszik. Éppen csak belekanalaz a levesbe, aztán fintorog, utána beleengedi a borsós nyálát a tányérba. Petőéknek ettől elmegy az étvágya, engem azonban nem zavar, a tányéromat nézem, miközben még gyorsabban eszem a levest. A rizses húst nagyon szeretem. Amikor látom, hogy Kisvörös eltolja maga elől a tányérját anélkül, hogy a rízsbe belekóstolna, elkérem tőle a részét. “Fald be ezt is, ha képes vagy rá!,” mondja és elfordul az asztaltól. Szerencsére a többiek most nem szólnak, úgyhogy sietve megeszem a második rízst is, majd elmondom magamban az Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldottat, mivel Ésanya erre tanított mindegyikünket. Az adottnál Kisvörösre gondolok, hiába hangsúlyozta olyan undokul a képesvagyot.

Ebéd közben esett a hó, aminek mindenki örül. Én is, a sorakozó alatt mégis Mara tekintetét keresem; azt szeretném tudni, mit gondol erről a havazásról, Debrecenben ugyanis ilyenkor hamarosan nagyon hideg lett, márpedig otthon csak négy zsák szén volt. Amint ránéztem, elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, hogy mi foglalkoztat. Később, már a focimeccs után, odajön hozzám, és ezt mondja: “Meglátod, minden rendben lesz.” Aztán elneveti magát, úgy, hogy szinte megijedek tőle. Ettől fogva gyanakodtam a nevetésére.

A tanulószobán megcsináljuk a házi feladatokat. Ilyenkor egy teremben vagyunk mind a négyen, de sohasem ülünk egymás mellett, bár Mara nagyon szeretett volna mellém kerülni. Nem tudnám megmondani, miért nem akartam őt padtársnak, nem akartam és kész. Inkább Donalicsot választottam, aki szeplős és aki Pilisszentkeresztről jár iskolába; mindig busszal jön, mivel Szentkereszt messze van. Ő a szeplői miatt lett jó nekem. “Donalics, olyan az arcod, mint egy himlős segg,” mondják neki sokszor a többiek, mire ő elvörösödik és még nagyobbak lesznek rajta a pöttyök. Én is jó választás lehettem számára, noha egyszer, amikor a vécét rámzárta, ugyanezt kiabáltam neki; pontosabban mondva ezt: “Vörös himlős, azonnal engedj ki!”

Benjaminéknak kevés a feladatuk, főleg az olvasást gyakorolják. A napközis tanárnéni olykor elcsodálkozik Tentésen, tudniillik a második legkisebb testvérem néha hiba nélkül beszél. Mi magunk sem értjük, mi történhet ilyenkor vele, délelőtt ilyen nem szokott előfordulni. Talán a mosópor késői hatása ez, ő ugyanis Debrecenben egy wimes dobozban nőtt fel, mivel Ésanya attól félt, hogy a vaságyon a Nagyok összenyomják. Mara gyorsan elkészül a munkájával: közülünk ő a legjobb tanuló. Tíz éves kora ellenére állandóan olvas, már szemüveges. Aztán az összes tanulószobás is abbahagyja a tanulást és játszunk.

Amikor elindulunk hazafelé, már sötét van. Most nem annyira, mint tegnap, amikor még nem volt hó. Sokkal jobban látunk. A legtöbb gyerek a felső faluban lakik, ők pillanatokon belül hazaérnek. Az újtelepiek várnak ugyan a buszra, de aztán a HÉV-állomáshoz percek alatt lejutnak. Mi megint gyaloglunk. A falu főutcáján rendszerint nem égnek a lámpák, legfeljebb a moziig, nálunk pedig még a póznákat sem állították fel. Ennek ellenére egyedül járok haza; valamit mindig kitalálok.

Olyan lassan haladok, ahogy csak tudok. Csaknem az összes ház ablakán benézek; a főutcán szinte csak alacsony házak vannak, oldalaik egymás mellé érnek. Legjobban azokat az ablakokat szeretem, ahol nincs összehúzva a függöny. Ezeket addig figyelem, amíg a szobákból vagy a konyhákból valaki észre nem vesz. Amikor szerencsém van, percekig állok és nézem a berendezéseket: az asztalt, az ágyat, a szekrényeket, a szőnyeget, a cserépkályhát meg mindent, ami bent van. Általában az tetszik legjobban, hogy mindenütt ki van takarítva és hogy van igazi villanylámpa. Néha, amikor nem vagyok eléggé óvatos, rajtakapnak. Hol bentről, hol meg az utcán. “Mit bámulsz te itt!?,” szól rám ilyenkor egy bácsi vagy egy néni és elzavarnak. Ilyenkor a következő néhány házat kihagyom, de utána megint benézek az ablakokon.

A HÉV-állomásnál szinte mindig bemegyek a bisztróba. Bikának hívják, tele van férfiakkal; bort, pálinkát, sört isznak. A dohányzástól akkora a füst, hogy alig látok. Mégis jó itt lenni, bár állandóan ügyelnem kell, nehogy Pista bácsi észrevegyen, aki hat óra felé még nem annyira részeg, hogy elaludna. Csak később szokott befeküdni a sarokba, ahonnan a gyerekei viszik haza. Ezt onnan tudom, hogy egyszer hét után érkeztem és a Zsuzsikáék éppen keltegették. Különben Benjaminékkal is többször láttuk őket, amint Pista bácsit támogatva jönnek hazafelé. Pista bácsiék a közelünkben laknak és néha áthívnak minket tévézni. A Bikába először kíváncsiságból mentem be. Gyakran teszek így más helyekkel is, főképp a boltokkal, alig van a faluban olyan üzlet, ahol ne lettem volna. Másodszorra már a minyon miatt, amelyet még az első alkalommal fedeztem fel a pult alatti üveges szekrényben. A zsíros kenyerek mellett volt és barnás-vöröses volt a színe. Nem látszott különösebben frissnek, de azt hittem, ez a füsttől van. Aztán hetek múlva rájöttem, hogy folyton ugyanazt a minyont bámulom. Nem sokáig, éppen csak addig, hogy elég legyen.

A Kisház öt percre van a Bikától, ennek ellenére nekem ez a leghosszabb út. Az itteni házak nagyok, mindegyiknek ciklopa van, ahogy a mi Nagyházunknak is, amely még csak félig készült el. Ha az Új Embertől megkapjuk a kölcsönt, őszre befejezzük. Alig ismerünk valakit az Újtelepen, ami érthető, csak két éve költöztünk ide. Ésapának ugyan lett volna alkalma az ismerkedésre, ő azonban nem szereti az ilyet. Még a Nagyfiúkat is eltiltotta a szomszéd gyerekektől, amikor ők a Kisház építése alatt barátkozni akartak. “Nem szórakozni jöttünk, hanem dolgozni!,” mondta nekik, így ott kellett maradniuk az udvari sátornál, mert azon a nyáron abban aludtak. Egyedül Balláékkal tett kivételt, de csak azért, mert Bakos néni folyton ennivalót vitt a fiúknak, máskor meg beengedte őket mosakodni a házukba, ha meg nagy vihar volt, még ott is aludhattak.

Amikor az utcánkba érek, úgy kétszáz méter után megállok a telkünk előtt és a sarokról nézem a Kisházat. Először a vonatról láttam ehhez hasonlót, azon a napon, amikor Pótmamával utaztunk a szanatóriumba. Akkor azt képzeltem, csak az Alföldön lehetnek ilyenek, most már tudom, hogy a felső faluban is építenek effélét, a Telepen szinte csak ilyeneket látni. A falak olyan magasak, mint Ésapa; ha ő egy kicsit felágaskodik, a tető alját könnyen eléri. Körülbelül tíz méter hosszú és nem egészen öt méter széles. Nincs bevakolva. Van rajta egy ajtó, valamint egy ablak. Az ablak a szobánál van, majdnem a fal közepénél. Miska bácsi azt tanácsolta Ésapának, hogy egy kéményt rakjanak, az untig elég. Most éppen a kéményt nézem, azt, hogy füstölög-e. Innen a kert végéből, ami több mint húsz méter, nem olyan egyszerű eldönteni. Meg sokszor be is csap a szemem; többször előfordult, hogy a sarokhoz érve határozottan láttam a füstöt, aztán amint beléptem a konyhába, hideg volt. Egyébként amikor mégis Tentésékkel jövök haza, az állomásnál valakit mindig előre küldünk kéményt nézni. Aztán ha már az utca végénél kivesszük egymást, a felelős jelet ad. Ezt nevezzük indiánosnak.

Ma nem vezetett félre a látásom. Ahogy kinyitom az ajtót, rögtön észreveszem a sparherton a nagy lábast meg a kék fazekat, miközben megcsap a meleg. “Csak hogy megjöttél, kisfiam,” mondja Ésanya, aki a konyhában ül a székünkön. Ésanya alig magasabb Pótmamánál, ráadásul estére még kisebbnek tűnik, mintha egy kicsit összemenne. Nemrég lett negyvenöt éves. Rövidre vágott barna haját állandóan hatrafésüli, ez még jobban kiemeli a homlokát. Az arcán mégis az orra a legfeltűnőbb; nagyon hosszú és egy kicsit csontos, folyton azt mondjuk neki, hogy éppen olyan, mint a Szűzmáriáé. Kékes-szürkés a szeme, amely olykor egészen elváltozik, főleg az imádkozásoknál. A sok szüléstől nagy a hasa, ezért a ruhája alatt fűzőt hord, ez segít valamit. Neki van a családban a legfehérebb bőre. Most a gyertyalángtól egészen sápadtnak látszik, mintha kiment volna belőle az összes vér. “Hányszor kértelek, hogy ne kószálj egyedül,” mondja, amire nem válaszolok.

Ésapán és Papon kívül, akik folyton intéznek valamit, mindenki a szobában van, ahol esténként két gyertya ég; az egyik a nagyládán, a másik az ablakpárkányon. Amikor belépek a szobába, úgy érzem, mintha enyhén billegne a helyiség, ami azért lehetett, mert a falakon a testvéreim árnyékai ide-oda mozogtak. Elsősorban Tentésé, aki az ágyon fekszik és ringatja magát. Ezt csinálja mindig. Még a Bombás Villában találta ki, azután, hogy kikerült a wimes dobozból. Ott, a fröccsöntőgép mellett órákig is elhintázott. Ez abban nyilvánult meg, hogy ráfeküdt a vaságyra, a kezeit felemelte, a felső testét meg elkezdte ide-oda himbálni, miközben énekelt vagy dúdolt. Fogalmunk sincs, mi mindent lélegezhetett be abban a dobozban, csak az biztos, hogy másféléves korában kezdte ezt el, azóta nem szokott le róla. Állandóan mozgatnia kell magát, enélkül nem tud meglenni, pedig már nyolc éves. Ésapa lányosnak ítéli, mi nevetünk rajta, Zoknis azonban ideges lesz tőle. “Kisapám, te gógyis vagy, szedd már össze magad!,” üvölt rá sokszor, ám ő, mintha nem hallana semmit, folytatja. A másik két Kicsi alakja össze-vissza ugrál: Mara Benjamint kergeti az ágy előtt, megint összevesztek, az “add már visszából” tudom, hogy a babán. Közülünk egyedül a legkisebb nővéremnek van játéka, pontosan múlt karácsony óta, bár az is igaz, hogy korábban is volt neki, én viszont a Katit a Bombás Villában tűzbe dobtam.

Pótmama és Tera árnyéka csak a kezeik környéken változik; ők a nagyládánál térdepelnek és olvasóznak. Az olvasózás rózsafüzér kötést jelent, amivel még Debrecenben kezdtünk el foglalkozni, körülbelül abban az időben, amikor Zoknis született. Ésanyáéknak ekkor már öt gyerekük volt, úgyhogy egyre nehezebb lett a megélhetés, ahogy ezt Pótmama később mondta, hiszen az ötszáz forint családi pótlék mellé csak Ésapa fizetése jött. Ő meg nem keresett sokat. A katonai múltja miatt jó ideig sehová se akarták felvenni, majd amikor mégis alkalmazták az Állomásfőnökségen, csökkentett bért kapott. “Én megmutatom ezeknek a piszkos vörösöknek, hogy ki vagyok!,” mondta aztán az egyik este Ésanyának és néhány héten belül Miska bácsi segítségével megszerezte a Műanyagöntő Kisiparos engedélyt. Még Horváth úrtól sem félt, pedig tőle kellett volna. Horváth úr ugyanis rendőr volt, aki ötvenhat decembere óta velünk lakott a Bombás Villában, mivel a debreceni párttitkárság állambiztosításra hivatkozva beköltöztette hozzánk. Ekkor vettük meg a fröccsöntőt, amelyet azonban költözéskor nem hoztunk magunkkal, mert nem fért volna el a Kisházban. Így átmenetileg szüneteltetjük a nagybani kegytárgyazást, bár Ésapa néha leutazik Debrecenbe és Kláróéknál présel alapanyagot. Ilyenkor egy bőröndnyi olvasószemmel jön vissza, amelyet az ágya alá dug a kisládákba.

Rögtön tudtam, hogy Pótmamáék a havazás miatt kezdték el az olvasózást. Ha ugyanis az elmúlt hónapokban nagyon megszorultunk, kicsiben mégiscsak folytattuk az ipart, annak ellenére, hogy Ésapa a KIOSZ-nak visszaadta az engedélyt. Most már kötnek, vagyis alig érhettek haza, Ésanya azonnal kiadta nekik a munkát; mert a műanyagcsillagokról először le kell kattintani fogóval a szemeket, utána a szemeket fel kell fűzni a drótra, és csak ezután jöhet a kötés. Többnyire mi, Kicsik szoktunk fűzni, most azonban Zoknisék csinálják az ágyon, akik máskülönben szintén tudnak rózsafüzérezni. A Bombás Villában nekik is megvolt a heti adagjuk, ahogy Papnak meg a Nagylányoknak, és ha nem készültek el, Ésapától kezelést kaptak.

Amióta elköltöztünk a Bombás Villából, Pótmama a legidősebb testvérünk. Pótmama tizenkilenc éves, és ő az egyetlen közöttünk, aki kövér. Az volt kicsi korától kezdve, amit senki sem értett, mert nem evett többet, mint mi. Amikor a debreceni Szveticsből rövid időre átkerült a Ferencesekhez, Bentai atya kedvéért megpróbált lefogyni, de miután kivették az iskolából, abbahagyta a lefogyást. Nekünk, Kicsiknek egyenesen jó, hogy annyi háj van rajta; amikor esténként lefekszünk az ágyba, szinte mindig odabújunk hozzá, és miközben ő ölel minket, plusz meleg jön belőle, ami valószínűleg elmaradna, ha sovány lenne. Sokszor akár hárman is odaférünk hozzá, ő meg örül, hogy ölelgethet-vakargathat minket. Ha Ésanya otthon van, illetve ha nem annyira fáradt, folyton ránk szól: “Ne nyaljátok-faljátok egymást, azonnal hagyjátok abba!”

“Hoztál valamit?,” kérdezem tőle, miközben leguggolok hozzá. “Nem, kiskusza, ma nem,” mondja és az arca olyan lesz, mint amilyen a templomban szokott lenni, ahol néha titokban meglesem. Nem ismerek senkit, akinek olyan gyorsan változna az arckifejezése, mint a Pótmamáé. Amikor annak idején a szobában meglátta az ujjamat, amely csak azért nem esett a földre, mert egy kis bőrcafat a hüvelykujjamon valahogy ép maradt, először elfehéredett, aztán kiabálni kezdett, majd néhány másodpercre rá mosolyogni, legalábbis Pap szerint, aki sok mindenre vissza tud emlékezni.

Nálunk majdnem mindenkinél hibás valami. Zoknisnál kevésbé, ha csak azt nem számítjuk, hogy ő meg elég ideges természetű. A Bombás Villában például, amikor Pap egy alkalommal nem adott neki oda valamit, fogott egy téglát és fejbe dobta. “Máskor majd odaadod, nagyember,” kiáltotta és kifutott az utcára, miközben Papból folyt a vér. Velem a baleset után megpróbált azért türelmes lenni, valamint figyelmes. Amikor néhány hét elteltével hazaengedtek a kórházból, rögtön odavitt a vaságyhoz és ezt mondta: “Ide figyelj, kisszaros, ezek a pántok itt nem azért vannak, hogy beledugjad az ujjaidat! Nem szeretnék több problémát, világos?” Aztán megsimogatta a fejem, ami jól esett. Mostanában főleg Tentéssel van baja; igazából nem értjük, mi bosszantja őt, mint ahogy azt sem kérdezzük tőle, hogy esetleg Tentés helyett ő szédül-e, csak azt tudjuk, hogy bizonyos idő után mindig kitör. “Csináljatok már ezzel az ütődöttel valamit!,” ordít fel most is, miközben villognak a szemei.

Hét óra felé elkezdünk vacsorázni, hogy még Ésapa hazaérkezése előtt elkészüljünk. Ésapa munka után nem bírja a zsibongást. Ésanya sem, csak ő úgy tesz, mintha tűrné, pedig lánykorában el sem tudott aludni, ha a szobájában maradt a vekker. “Baba, hát hogy bírod ezt?,” kérdezte Székely Nagymama, amikor végül mégis átengedték a határon és meglátogatott minket Debrecenben; Ésanya erre széttárta a kezét és csak mosolygott. Ki-ki ott eszik, ahol éppen elfér. Az első gyűjtésen kaptunk ugyan székeket, de ezeket egy kivételével a kamrában tartjuk, nincs rájuk hely. Így általában a hármaságyon eszünk, ahol most is vagy hatan vagyunk, csak a két Nagyfiú ment át a konyhába, ők Ésapa fekhelyén vacsoráznak. Megint pirítós van teával.

Fejenként három-négy csupor teát megiszunk, én még többet, úgyhogy egyikünk-másikunk indul a vécére. A vécé a kert végében van, a kamra mellett; sorban kimegyünk és elvégezzük a dolgunkat. Hidegben nem mindig könnyű, általában azért sikerül. Miután visszaérünk, megmossuk a kezünket a lavórban, majd befejezzük a vacsorát és készülünk lefeküdni. Ez nem tart sokáig, mivel alig veszünk le magunkról ruhát.

Egy takaró jut kettőnkre, ezért fejtől-lábtól fekszünk. Amíg Ésapa nem hozta el az Állomásfőnökségről az ágyakat, Debrecenben is így csináltuk. Mi, Kicsik szívesen feküdnénk rendesen, de nem lehet, elfoglalnánk a többiek helyét. Elalvás előtt nem szoktunk odabújni Ésanyához; nem örül neki. Már a Bombás Villában is azt mondta, ilyet nem illik csinálni. Én majdnem mindig Tentés és Risi között alszom. Most is ott vagyok közöttük és várom, hogy elkezdődjön az ima.

Tentésre rá kell szólni, különben a Miatyánk alatt sem hagyná abba a hintázást. Valaki megfogja a kezét; nem tudom, ki, Tentés gyomrában azonban már nem lötyög a tea; rajtam kívül ő issza meg a legtöbb csuporral. Aztán Ésanya elkezdi a Miatyánkot. Ilyenkor magasabb a hangja, kicsit elvékonyodik, jobban hallani a remegést, nem úgy, mint a templomban, ahol szintén ő imádkozik leghangosabban, de ott ezt nem lehet annyira kivenni. Ezt az imát kívülről jól tudjuk, évek óta ezzel alszunk el. Ha Ésanya délutános, akkor Pótmama irányít bennünket.

A Miatyánk után az Üdvözlégyet mondjuk. Ésanya sokszor szünetet sem tart, rögtön rákezd, akkor is, ha mi még csak a szabadíts-meg-a-gonosznál tartunk. Aztán Imukáért imádkozunk. Imuka a hetedik testvérünk. Meghalt; még Debrecenben, azon a napon, amikor Mara született. Fehérvére volt, ezért nem tudott tovább élni. Akinek két éves korára fehér lesz a vére, az nem élhet tovább. A nagyerdei Klinikán ezt úgy mondták, hogy a leukémia gyógyíthatatlan. Ésanya először nem hitt ebben, azt gondolta, Imukát is ki fogja imádkozni a gyógyíthatatlanságból, úgy, mint Papot a gerincbajból. Papra is azt mondták az orvosok, hogy nem fog tudni járni, be is tették a gipszsínbe, amelyben két évig volt, aztán Ésanya mégis kiimádkozta belőle. Imukát a leukémiából már nem tudta. Mégsem sírt a temetésen. Én ekkor még nem éltem, Pótmamától tudom, aki azt is elmondta, hogy Ésapa az egész szertartás alatt csak rázkódott.

Ha nem betegedtem volna meg, most a Bombás Villában könyörögnénk a testvérünkért: “Add, Uram, hogy ártatlan lelke, amely nem ismerte a bűnt, Hozzád közel legyen, hiszen Te akartad így. Te rendezted, hogy ne ismerje meg jobban azt, amiben nekünk kell élnünk; megkímélted őt attól, hogy kísértéseken keresztül találjon el Hozzád; szenvedését fogadd mérhetetlen hatalmadba, hisz csak Te tudod, miért választottad őt erre a korai áldozatra. Ámen.” Igazából Ésanya mondja ezt a könyörgést, mi csak a “szenvedését”, a “fogadd hatalmadba” vagy az “ártatlan” szavakat mondjuk, ezt sem egyszerre, mert Ésanya minden este más könyörgést talál ki, nincs alkalmunk egyet megtanulni. Az áment azonban már együtt mondjuk, jó erősen elhúzva az á-t, utána meg elnevetjük magunk, mint máskor. Ésanya együtt nevet velünk, pontosabban mondva mosolyt erőltet az arcára, abban bízva, hogy az így majd megváltozik. Minket azonban sötétben sem tudna becsapni, nemhogy gyertyafénynél; az elcsuklós hangjából, amely már a “csendesebben nevessetek”-nél reszketett, tudjuk, már megint befelé sír. De láttuk, és főleg érezzük, úgy, mint máskor, amikor olyan távoli lesz a tekintete, hogy szinte félünk tőle. Aztán feláll, elfújja a gyertyákat, jó éjszakát kíván és kimegy a konyhába.

Amint magunkra maradunk, abbahagyjuk a nevetgélést. Mindnyájunk úgy tesz, mintha azonnal elaludna. A szomszédoknál ugatnak a kutyák. Ők beszélnek, mi nem. Aztán egy idő után tényleg elalszik mindenki, én nem. Arra gondolok, hogy ha Imuka nem halt volna meg, talán én sem leszek beteg Debrecenben. Az lett a bajom, hogy olyan kezdtem lenni, mint ő. Ez néhány hónappal azután kezdődött, hogy Zoknis levágta az ujjamat. Öt éves korom körül kezdtem fehér lenni. Főleg az arcom. Erre én nem emlékszem, később mondták. A budai szanatóriumban nem is tudtam megmondani a szobatársaimnak, miért kell ott lennem. Hiába mondta el Pótmama a látogatásokkor, hogy Ésapáék vitettek fel a hegyekbe, hogy megerősödjek meg hogy a klinikás orvosok mondták, nekem egyedül a levegő segíthet, mindig elfelejtettem. Most már tudom, hogy a levegő gyógyít. Ezért vagyunk most Pomázon. A pilisi hegyek nem hagyják, hogy meghaljak. Már az arcszínem is jobb.

De ha Imuka nem hal meg, Ésanyáék biztos nem ijednek meg az arcomtól, meg attól sem, hogy nem akarok felkelni a vaságyból. Volt úgy, hogy hetekig csak feküdtem. Egyszer meg az történt, hogy amikor Tentéssel meg Benjaminnal a szekrényben voltunk, láttam magam, ahogy fekszem a vaságyon; egyáltalán nem értem, ilyen hogy fordulhat elő. Azt is furcsának tartom, hogy a szanatóriumra alig emlékszem. Ha például Pótmama nem jött volna hozzám kéthetente, talán nem is tudnám, hogy ott voltam, pedig csak jó két éve jöttem el onnan. A hangadáson kívül csak arra emlékeznék, hogy valaki vagy valakik elvették tőlem a csokimat, de azt már nem tudnám, hogy hol. Tőle hallottam a költözésről is. “Meglátod, minden jó lesz, kiskusza, hamarosan Pomázra megyünk lakni, és akkor kijöhetsz a szanatóriumból,” mondta, miközben fogta a kezemet, azt, amelyik ép. A másik kezemet nem engedem megfogni senkinek, még Ésanyának sem. Ha tényleg megkapjuk a kölcsönt, csak néhány hónapot kell kibírnunk és akkor felmegyünk a Nagyházba. Ott lesz mindenkinek saját ágya. És lesz fürdőszobánk is. Igazi kádban fogunk fürödni. Ez majdnem minden este eszembe jut; ha vízre gondolok, általában könnyebben alszom el.

kettő

Hajnalban Ésapa hangjára ébredek: “Mondd meg nekik, péntekre készüljenek el! Te pedig valahonnan szerezz pénzt!” “De fiam, honnan?,” kérdezi Ésanya. “Bánom is én, a te dolgod.” Aztán hallom, ahogy Ésapa becsukja maga után a konyhaajtót.

Ésapa sokszor bízza Ésanyára a pénzszerzést. A telekvásásláskor is ez történt, nem sokkal azután, hogy az orvosok megmondták, nem élhetek tovább az Alföldön. Ez ugyan nem volt megbízás, mert akkor csak ennyit mondott: “Vagy kerítesz pénzt vagy ezt a gyereket is eltemetjük, én a rózsafüzérekből nem tudok kitermelni ekkora összeget.” Először úgy volt, hogy le kell mondaniuk az egészről. Aztán néhány hét múlva Ésanyának eszébe jutott Ádám professzor, akivel a Második Háború alatt együtt volt a légóban, és akivel megszerették egymást. Ez azt jelentette, hogy Ésanya mindig adott kenyeret a professzor úrnak, meg azt is, hogy gyakran kánonban énekeltek, a professzor úr ugyanis zeneszerző volt. A háborúban embereket ölnek, ezt hallottam, nem emlékszem már, kitől. Ádám professzor nagyon meglepődött, amikor Ésanya megjelent a Moszkva téri lakásán, de megkínálta teával, aztán odaadta az egész telek árát; neki ekkor már sok pénze volt, még külföldön is játszották a darabjait.

Ésanya későn jön vissza az utcáról. Máskor is előfordul, hogy sokáig kell várnia, míg valaki feltűnik; vagy ma esetleg olyanok jöhettek, akiknek szintén nincs órájuk. Nem tudom eldönteni, leült-e az aztalhoz, csak annyit hallok, hogy dúdol. Ha azt hiszi, hogy magában van, gyakran énekel. Közben biztos a kölcsönön gondolkodik. Jó tíz perc múlva bejön a szobába, felveszi a kabátját és elindul a Tollgyárba.

Leginkább Pótmamára kell figyelnem, nehogy észrevegye, hogy ébren vagyok. Ismerem az ébredése utáni mozdulatait. Ha nem világítana be a hó, akkor is tudnám, hogy a nyújtózkodás után valakit a Kicsik közül megérint; a Nagyokat nem meri, de minket mindig, az én hüvelykujjamat is ilyenkor szokta megfogni, persze, csak akkor, ha a közelemben fekszik. Ez az egyetlen alkalom, amikor nem húzhatom el a kezem; rájönne, hogy fenn vagyok. Aztán óvatosan felkel és a vaskályha mellett rendezgeti magát.

Tera néhány perccel később kel ki az ágyból. Ő tizennyolc éves, Ésapa őt is kivette a Ferencesektől, azt mondta, Pótmama fizetése nem elég. Terának csípőficama van, a jobb oldalára egy kicsit sántít, de alig lehet észrevenni. Ennek ellenére a gimnáziumban állandóan dicséretet kapott, mert ő írta a legszebb fogalmazásokat. Egyszer versenyre is küldték, amelyen ő lett a legjobb keresztény fogalmazó. Legelőször vécére szokott menni, valószínűleg a csípője miatt; akinek rossz a csípője, annak reggel hamar kell pisilnie. Amikor visszajön a házba, a konyhában marad. Szereti magát csinosítani; a lavórban megmossa az arcát, aztán kisimítja a kardigánján meg a szoknyáján a gyűrődéseket, majd sokáig fésülködik. Egyáltalán nem kövér, szép az arca, Pótmama meséli, hogy az utcán meg szokták szólítani.

Pótmama éjjel nem használt kabátot; most a sarokból húzza elő mind a kettőt. Este, ahogy jöttünk sorban hazafelé, mindenki az övékére dobta a magáét, mert a szögeken, amelyeket a falba vertünk, nincs mindig hely. Papnak állandóan sikerül helyet találnia, most például az ablakkilincsen látom a kockás kabátját. Mielőtt Pótmama kimenne a konyhába, felénk fordul és elmosolyodik.

Fél hat lehet. Azért indulnak csak ilyenkor, mert a Lenfonóban kedvezményt kaptak; Ésapa intézte el, akkor, amikor a munkát szerezte nekik. Amikor kilépnek a Kisházból, végre kinyithatom rendesen a szemem. Ez jó. Legalább egy ideig nem kell figyelnem. Az más, ha Tentés vagy Risi forgolódás közben megrúg, vagy a lábamra teszik a kezüket. Ahhoz nem kell nézni, hogy eltoljam őket magamtól. Néha meg hagyom is, hogy Tentés lába rajtam maradjon, de csak akkor, ha alszik. Eléggé megtanultam észrevétlenül leskelődni ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, mikor tetteti az alvást, mikor nem. Ha tettetné, mindig eltolom magamtól. Csak a szemem ne fáradna el! Biztos ezért fáj olyan sokat a fejem. Nem hunyoroghatok ugyanis végig, Pótmama vagy akár Ésanya sokszor hirtelen megfordul, úgyhogy ilyenkor gyorsan becsukom a szemem, és csak a hallásom alapján tudom eldönteni, éppen mit csinálnak. De nem ez a legroszabb, hanem az, hogy amikor be van csukva a szemem, akkor is látok valamit. Többnyire azt, amit utoljára néztem, néha meg valami mást. A húnyt szemeim miatt nem is lehetek biztos abban, hogy azt látom, amit éppen nézek.

Különben a tettetéshez a hunyorítás vagy a szembehúnyás nem elég. Kellenek hozzá hangok is. Így könnyebben el lehet hitetni, hogy alszunk. Éjszakánként, amikor az íróasztal előtt megébredtem, sokszor hallgattam a testvéreimet, akik valóban aludtak. Leggyakrabban Risi beszél álmában meg Benjamin, Zoknis szinte sohasem. Viszont időnként mindegyikük kiadott valami hangot, amiből azt gondoltam, ez az alvással jár. A szanatóriumban kezdtem el alaposabban gyakorolni a hangadást, erre emlékszem. Bár ott is csak azt folytattam, amit a Bombás Villában, ahol lefekvés után rögtön úgy tettem, mintha aludnék. Ez abból állt, hogy egy jó ideig csendben maradtam, majd lassan elkezdtem ide-oda forgolódni, utána meg olyan nyöszörgős hangokat kiadni, amilyeneket a testvéreimnél figyeltem meg.

Egy jó óra múlva mindenki felébred, kivéve a két legkisebb testvéremet. Őket majdnem minden reggel külön kell keltegetni. Hiába húzzuk le róluk a takarót, hiába ütögetjük a hátukat, nem akarnak felébredni. Vagy egyszerűen csak azt csinálják, amit én. Bár Benjamin szerintem nem; látnám az arcán, főként a szemén, meg azon is, ahogy a testét megpróbálja alvósnak mutatni. Eközben Zoknis öltözködik. Pap meg ő éjjelre akkor is leveszi a ruháját, amikor a vaskályhába nem tudunk befűteni. Neki ugyan nincs farmere, de azért félti a barna kordnadrágját, amelyet még Debrecenben vettek Ésanyáék. Mi, Kicsik ebből a szempontból szerencsésebbek vagyunk, a mackóinkon kevésbé látszódnak meg a gyűrődések. Télen Mara sem jár szoknyában, ahhoz vastag harisnyanadrág kellene.

Hétkor Pap kiparancsolja Benjamint és Tentést az ágyból. Papnak mindahányunk szót fogad, sokszor még Zoknis is. Most például ezt mondja neki: “A vastag zoknit és a pulóvert adjátok oda a Kicsiknek, ugye érted, mire gondolok?” Zoknis pedig érti, úgyhogy Risivel megegyezik, miközben arról is döntenek, ők mit cserélnek. Mert ha a legkisebb nagytestvéremet Zoknis rá tudja beszélni a saját cipőjére, akkor ma Risi kapja a melegebb kabátot vagy valami más kedvezményt. Mondjuk azt, hogy Zoknis átvállal az adagjából egy részt. Ez attól függ, melyiküknek milyen a hangulata; a magasságuk meg a lábméretük majdnem megegyezik, csak két év korkülönbség van közöttük. Amúgy az átvállalásban nehezen szoktak megállapodni, mivel a családban Risi köti leggyorsabban az olvasókat. Tízet csinál meg óránként, ebben még Ésapa sem tudja legyőzni.

Amikor kilépünk a házból, rögtön érezzük, milyen hideg lett. Nem lepődünk meg; a debreceni havazások után is így volt. Mielőtt a Bikánál elválnánk, Pap ezt mondja: “Vigyázzatok magatokra és egymásra!” Ha együtt jövünk, mindig erre figyelmeztet.

Aztán elindulunk öten a Kettes felé. Risi a mozinál befordul, mi megyünk tovább a főutcán. A járdát nem takarították le, hamar átázik a cipőnk; Maráé nem, neki igazi bakancsa van. Még jó, hogy hallgattunk Papra és betettük a cipőnkbe a kapcát. A lábunk így később lesz vizes, de lehet, hogy egyáltalán nem. Csak néha szólal meg valamelyikünk, főleg hallgatunk. Reggelente Mara sem annyira beszédes.

A piactérnél lemaradok, azt mondom nekik, hogy a Vogellel kell találkoznom. Amikor úgy gondolom, hogy Maráék már nem nézhetnek vissza, odamegyek a húsbolthoz. A húsbolt a főutca bal oldalán van, a piactérrel szemben. Nem igazán nagy, de azért sokan elférnek benne. Még az utcáról ellenőrzöm, vannak-e benn vásárlók. Egy alkalommal, amikor vigyázatlan voltam, egyszerre csak egyedül álltam szemben a hentes bácsival, aki ezt kérdezte: “Mit adhatok, kisfiam?” Erre elszégyelltem magam és kirohantam. Szerencsére a boltban két hentes is dolgozik, felváltva, úgyhogy hozzá egy ideig nem mentem vissza, később meg már nem emlékezett rám. Csak akkor merek bemenni, ha mások is vásárolnak. Így kevésbé vagyok feltűnő. Most jó, látom, egy egész sor áll az üveges pult előtt. El fogják ugyan takarni az árukat, de nem baj, nekem elég, ha néhány percig bent lehetek, a szalámi úgyis a fali kampókra van akasztva, a hentes bácsinak úgy kell felnyújtóznia érte.

Bent mégis ideges vagyok. A Bikában sokkal könnyebb, ott azt hihetik, valakit keresek, meg ott csak Pista bácsitól kell tartanom. Legjobban a húsbolt szagát szeretem. Amikor először jöttem, még nem tudtam, a második alkalommal jöttem rá, különben nem a boltban, hanem már az utcán, ahol hirtelen elkezdtem érezni a kolbászokat meg a felvágottakat. Beállok a sorba. Innen nyugodtabban figyelhetek. A hentes bácsival kezdem; ha jó a kedve, munka közben is nézegeti a sorbanállókat, így meg hamar kiderülne, mit csinálok. Általában azért ilyen ritkán szokott előfordulni, legalábbis az alatt a rövid idő alatt, amíg benn vagyok. Aztán az árukat nézem; a különféle húsok nem igazán érdekelnek, csak a felvágottak meg a kolbász. Miután egy-két percig figyeltem, kilépek a sorból és sietek az iskolába. A bejáratnál eszembe jut, hogy nem tettem be a tornacipőt.

Nem késtem el, a csöngetésig akár még két-három perc is lehet. Beviszem a táskát az osztályba, ahol a lányok közül néhányan benn maradtak, aztán kimegyek a többiekhez. Legalább százan-százötvenen játszanak, beszélgetnek az udvaron, mert az iskolánkban a felsősök és az alsósok együtt töltik a szüneteket; sokan hógolyóznak. Az udvar egy focipályából áll, illetve egy nagy kertes részből, amely körülbelül fél méterrel lejjeb húzódik, és amelynek a végén patak folyik, Derának hívják. Ilyenkor, amikor nagy a hó, a focipályán tartózkodunk, ennek az egyik felét a gondnokunk letakarítja. Az ügyeletes tanárok nem engedik, hogy lemenjünk a kertbe, a folyosók és az osztálytermek így is lucskosak. Ma Mórszegi tanárbácsi az ügyeletes, tőle mindenki fél. Dodó nem, egyszer a rejtekhelyéről csúzlival meg is lőtte. Nem látom az osztálytársaimat, nem is akarom megkeresni őket; nem szoktam. Elsősorban arra ügyelek, hogy a testvéreimmel ne találkozzam.

Nyolc előtt két perccel becsöngetnek. Minden osztály külön sorakozik, ahogy a miénk is, a harmadik bé. Mire elrendeződünk, a tanárok kijönnek. Van olyan, aki késik, Vera néni sohasem. Mi a főépületbe vonulunk, ahogy a testvéreim osztályai is; az alsósok mind itt tanulnak, a felsősök közül csak az ötödikesek és a hatodikosok. A többiek egy alacsonyabb épületben tanulnak, nemrég építették, szép. Amikor beérkezünk az osztályunkba, levesszük a kabátjainkat és mindenki a helyére ül. Vera néni az első óra előtt nem kéri a vigyázzba állást. Elővesszük a füzeteinket, kikészítjük a pad jobb oldalára, Kerepesiék sora balra, így könnyebben ellenőrízheti a tanító néni a házi feladatainkat. Ma szinte mindenkit megdicsér. Utána diktálni kezd. Nekem jó, ha írással kezdődik a nap; nem kell beszélni, nem kell hallanom a többiek hangját, csak Vera néniét, az övét meg szeretem, majdnem olyan szép, mint Ésanyáé. Az övében is van valami furcsa rezgés; sokszor gondolkodom rajta, ez mi lehet, nem tudom kitalálni. Diktálás alatt le-fel sétál a padsorok között, néha egyik-másik gyerek fejét megsimogatja, az enyémet is. Amikor mellém ér, megint érzem a szagát, így kétszeresen jó, pedig tudom, rám fog szólni, hogy szebben írjak. “Fiam, ne dülöngéljenek ezek a betűk!,” mondja és újra megsimogat. Szabóval is biztos ezt csinálná, de nem fér hozzá, mivel a pad közvetlenül a fal mellett van. Néha azért áthajol fölöttem, hogy jobban lássa a munkáját. Vera néninek az osztályban nincs kedvence, mindenkit egyformán szeret. A fekete táskáját az asztalon tartja, a szünetekben sem viszi magával a tanáriba. Zsoldos korábban állandóan utána vitte, de Vera néni megmondta neki, hogy ezt ne tegye.

Szünet után olvasási óránk van. Amióta felébredtem, kétszer szólaltam meg; egyszer köszöntem, a piactérnél meg azt mondtam a testvéreimnek, hogy a Vogellel kell találkoznom. Mind a két alkalommal hibátlanul ejtettem ki a szavakat, mert előtte magamban jól kigyakoroltam őket. Most nincs rá időm igazán. Szerencsére Vera néni az óra elején még mindig közösen olvastat minket; ilyenkor egy kicsit felkészülhetek. Míg hallom a többiek hangját, miközben megpróbálok úgy tenni, mintha én is rendesen olvasnék, ismételgetem magamban az első szót. Hiába tartok a többiekkel együtt a hetedik-nyolcadik mondatnál, meg tudom csinálni, hogy ez alatt az első mondat első szavát gondolom magamban. Csak az a baj, hogy amikor egyedül kerülök sorra, és hangosan kell ugyanezt olvasnom, a kiejtésem nem megy. Igazából ilyenkor már az uzsonnára is gondolok, akkor is eszembe jut, ha nem akarom, így pedig kénytelen vagyok azzal is foglalkozni, vajon ma mit kaphatunk tízóraira. Ettől függ, hányan hagyják a tálcán a részüket. A vajasmézes kenyeret mindenki elveszi, ezért hiába szeretem annyira, míg gyakorlom magamban az első szót, azt kívánom, inkább megint zsíros kenyeret kapjunk, vagyis a kívánás is leköt. Ezt máskor is tapasztaltam, sokszor ezért vagyok olyan vigyázatlan.

Ma mégsem kerültem sorra. Vera néni egyedül a jó olvasókat szólította fel, aztán vége lett az órának. Amíg Vera néni behozza a tízórait, néhányan kimegyünk a vécére. Télen inkább a bentit használjuk; a nagyfolyosó végén van, angol klotyónak hívjuk. Most én is ide megyek, az első szünetben már voltam az udvariban. Ott hideg van és nem lehet kezet mosni.

Mire visszaérünk, Vera néni asztalán ott vannak a tálcák; rajtuk lekváros kenyér. Sorban veszünk egymás után, de, ahogy ezt előre sejtettem, nem mindenki veszi el a részét. Dunai a szalámis zsemléjét eszi, Kerepesi kolbászos kenyeret, Illés és Lengyel vajas kiflit. Illés folyton kiflit hoz magával, azt mondja, tízóraira csak ezt tudja megenni. Szabó meg én így jól járunk, meg még a Petőék is, akár négy lekváros kenyeret is elvehetünk. Vera néninél nem kell külön kérni, egy idő után int, amiből megértjük, hogy repetázhatunk. Aki hozott magával innivalót, az kakaót, tejet vagy teát iszik, a többiek csapvizet. A napközisek csak délután kapnak igazi innivalót. Miután megettem a kenyereket, úgy érzem, már nem puffad annyira a hasam; nem ellenőrzöm, Szabó észrevenné. Volt egy idő, amikor Ésanyát leszámítva egyáltalán nem értettem, mitől lesz valakinek nagy a hasa. Azt hittem, az csak az evéstől lehet. Ésanyát nyugodtan leszámíthattam; róla tudtuk, miért hord a ruhája alatt fűzőt.

Torna órán beteget csináltam és nem vetkőztem le. Annyi rajtam a csípés, hogy nem merek. Igazából ezért nem hoztam magammal a tornafelszerelést. Amíg nem volt felszerelésem, ruhában végeztem a gyakorlatokat, úgy, mint a testvéreim, csak az utcai cipőmet húztam le. Kerepesi gyakran odaállt elém és ezt mondta: “Nem értem, hogy nem lehet valakinek tornafelszerelése. Miért nem vesznek neked a szüleid?” Erre sohasem válaszoltam. Most már nem kérdezheti. Nem is kérdezi, ugrál a többiekkel, miközben ülök a tornapadon. A csípések a bolháktól vannak. Ésanya hiába vadászik rájuk állandóan, a gyertyafénynél nem veszi észre mindegyiket. Ezek meg éjjel a ruhánk alá is bejönnek, úgyhogy reggelre tele leszünk csípésekkel. Azt nem bánom annyira, ha a hasam vagy a hátam lesz olyan. A nyakam az rossz, nehéz eltakarni. Szerencsére az osztályból még senki sem vette észre. Egyszer Dunai majdnem kitalálta, de hívták valahová, nem kérdezősködhetett tovább, mire meg visszajött, elfelejtette. Pedig Ésanya, ha nem annyira fáradt, esténként sokat öl meg belőlük, nem beszélve arról, hogy használ fertőtlenítőt és a hajópadló rései közé is önt mérget. Ennek ellenére képtelenség az összeset kipusztítani. A beteget úgy sikerült elérnem, hogy ének óra után a nyakam köré tekertem a sálat és megpróbáltam minél sápadtabbnak látszani. Nekem ez nem olyan nehéz. Aztán tornázás után játék következett. Nem bánom, hogy nem lehetek a többiekkel, sokszor jobban is esik, ha kívülről nézhetem őket.

A délután csendes. Dodót senki sem látta, biztos otthon maradt. Amikor a hógolyózás után Gálék beléptek a vécébe, azt hittem, értem jöttek. De csak pisiltek, aztán szó nélkül kimentek, mialatt tovább fűztem a cipőmet. Előzőleg ugyanis kivettem a kapcát, hógolyózáskor egészen átázott. Jó kapcát szövetrongyból lehet készíteni. Mivel Risitől megkaptam a vastag zoknit, a kisebbik kapcámat tettem be, így nem szorít annyira a cipő. Ha ez reggelre valamilyen okból nem száradna meg, majd újságpapírt használok; a másik kapcám most Tentésé.

Három órakor kezdődik a tanulószoba. Nóra néni szigorú, nála nem szabad rendetlenkedni. Ha valaki beszélne, mindjárt rászól. Sokszor csak a szemeivel fegyelmez, ami azt jelenti, hogy ránéz a beszélőre, aki ettől elhallgat. Legtöbb gondja Benjamin osztálytársaival van, akik írás közben nehezen akarnak csendben maradni. Miután végeztem a leckével, azon gondolkodom, Ésanyának sikerül-e pénzt szereznie. A szomszédoktól mostanában nem kérhet; megmondták, amíg nem kapják vissza a tartozást, újból nem adnak. Talán a Tollgyárban megkérdez valakit, ott biztos sokan dolgoznak. Előlegre nem számíthat, már az egész fizetését felvette, mindig így csinálja; hónap közepétől a következő előlegért csavarozza a tollakat. Ebédnél, amikor megláttam Mara arcát, azonnal rájöttem, hogy épp ezzel foglalkozik, pedig szinte biztos, hogy nem hallotta, Ésapa hajnalban mit mondott. Velem szemben ült, a Kisvörös helyén, nem volt nehéz kitalálnom, mi jár a fejében. Ha őt valami nagyon foglalkoztatja, feltűnően vidám, miközben kerüli a tekintetünket. Időnként azért direkt ránk néz, hogy azt hihessük, csak szórakozottságból forgatja a fejét. Akik az asztalunknál ültek, nevettek rajta, engem azonban nem tudott becsapni. Sokszor kifigyeltem: ha fél, sötétebbek lesznek a szemén a barnás foltok.

Iskola után a testvéreimmel indulok haza. Készülődés alatt döntöttem el; néha azt szoktam hinni, hogy a közelükben hamarabb teljesülhet az otthoniakkal kapcsolatos kívánás. Amikor egyszer az egyik testvérem megbetegedett, akkor is ezt csináltam; két hétig lemondtam a benézésekről, a minyonról, meg másról is, csak ő gyógyuljon meg. Az iskola, különösen a tanulószoba, más. Az iskolatársaim jelenlétében mindig másképp látom a testvéreimet. Sohasem fogom tudni megszokni, hogy itt is együtt vagyunk. Gyakran eszembe jut, milyen jó lenne, ha én egyedül egy külön iskolában tanulhatnék. Ellenben ahogy kilépünk a kapun, lassan elfelejtem, hogy a nap folyamán nem akartam velük találkozni, hogy a tanulószobán kerültem velük a beszédet, meg hogy sokáig fel sem néztem, amikor ebédnél Mara az asztalunkhoz ült. Persze, úgy felejtem el, hogy közben tudom, holnap ugyanez fog történni, vagyis igazából nem felejtek, hanem kitalálok. Ha nem fordult volna ilyen hidegre az idő, nem kellene kétszeresen kitalálnom azt, amit egyszer sem tudok megmagyarázni, mialatt rájövök: a Tüzép fél hatkor már bezárt.

A Bikánál már csak a szénre tudok gondolni. Talán ezért változhattak vissza Benjaminék igazi testvéreimmé, akiket most nem a Fazekas vagy a Kisvörös mellől figyelek, hogy mikor fogják őket a beszédük miatt kinevetni, vagy mikor fogják nekik mondani a világos-kisköcsög-miért-nem-értheted-ti-tízen-vagytokat. Ez a visszaváltozás máskor is előfordul, sohasem értem, hogyan. Aztán kisorsoljuk, ki megy előre kéményt nézni; ma Tentést küldjük. Erre ő sietni kezd, mi meg egy kicsit lelassítunk. Az egész út alatt most beszélünk először, aminek az a tartalma, hogy találgatunk. Így érkezünk a sarokhoz, ahol Tentés kéztartásából mindjárt megértjük, Ésanyáék vettek tüzelőt.

Amikor mi hárman meglátjuk Ésanyát, és mondjuk neki, hogy csókolom, Tentés már Ésapa ágyán ülve issza a teát. “Jók voltatok?,” kérdezi Ésanya, miközben a kályhánál rendezget valamit. “Vegyétek le a kabátot,” mondja, “a ruhákat tegyétek oda száradni, aztán gyertek vacsorázni.” A szobaajtó nyitva, azonnal észrevesszük Papot, együtt köt a többiekkel. A hármaságy közepén ül, a falnál, gyújtott magának külön gyertyát, amelyet a kispolcra tett, Székely Nagymama fényképe elé. Teráék megint a ládánál dolgoznak, Zoknis meg Risi a vaskályha közelében. Köszönünk nekik is, odatesszük száradni a dolgainkat, utána kimegyünk a konyhába és elkezdünk enni. Tentés ekkor már a harmadik csupor teánál tart. Ezt abból tudjuk, hogy a homloka izzad, illetve már csorog is róla a víz. Nekem ehhez többet kell innom; nálam általában az ötödiknél kezdődik. A nagylábasból merjük a teát, le lehet benne főzni egyszerre több mint tíz litert. Ésanya kínai füvet szokott venni vagy oroszt, attól függően, melyiket kapja. A tanulószobán ma indiait ittunk, legalábbis Dunai szerint, ami nekem nem ízlett annyira, mert nem olyan erős, mint amilyet mi csinálunk. Az erős teában az a jó, hogy attól furcsán fogom magam érezni. Ezalatt azt értem, hogy miközben lassan nehezebb lesz a fejem, zsibbadok, ami majdnem olyan, mint egy gyenge szédülés. Tentés is biztos ezért iszik annyi teát; én még nem próbáltam ki a hosszú hintázást, de valószínű, hogy a két szédülés hasonló, bár azt nem tudom, hogy a dúdolás pluszban mit okozhat.

Mara meg Benjamin közös széken ül, így hozzáférnek az asztalhoz; én Tentés mellett vagyok, az ölemben fémtálcával; Ésanya erre teszi rá a pirítósokat. Ebből mindannyian sokat tudunk enni; ha Ésanya vagy Pótmama vett elég kenyeret, akár ötöt-hatot. Ésanya nem vágja ketté a szeleteket, az egész karéjt megpirítja, ezzel megtakarít magának egy kis munkát a zsírozásnál is. Ha lenne hely, mi csinálnánk, így csak akadályoznánk egymást.

Vacsora után Ésanya elmondatja velünk az Akiételtet, azután a lavórban megmossuk a kezeinket. Míg törlöm a kezem, eszembe jut, hogy az annak neve legyen áldottnál senkire sem gondoltam.

Amikor Tentés kimegy a vécére, bevonulunk a szobába, ahol halljuk, hogy Pótmama megint a máriapócsi esetről mesél. Olyan halkan beszélt, hogy eddig fel sem tűnt; nem hinném, hogy Ésanya ezek után jobban figyelne, kinn maradt a konyhában. Mosogat. “És akkor, amikor a két rendőr bevitte Édesanyát a táskákkal együtt a kapitányságra, az egyik járőr így szólt: ‘Asszonyom, mondja meg végre, honnan vannak ezek?’ De Édesanya nem mondott semmit, csak hallgatott. Aztán egy idő után elengedték. Hát így volt, akár hiszitek, akár nem.” Erre Risi ezt kérdezte: “És a rózsafüzérekkel mi lett?” “Azt elvették,” mondta Pótmama. “És ebből nem lett semmi bajunk?,” kérdezte Risi. “Nem, jól tudod, Édesanyával soha nem történhet baj,” mondta Pótmama. Erre Risi azt kérdezte, tudták-e a rendőrök, Ésanya mit árul. “Nem, nem tudták, Risikim,” mondta Pótmama és elváltozott egy kicsit a hangja. “De a kereszt csak feltűnhetett nekik,” mondta Risi, amire Pótmama azt válaszolta, hogy Ésapa erről nem beszélt. Risi még mondott valamit, de már nem figyeltem; felvettem a kabátomat és kimentem az udvarra. Hideg volt, megint ugattak a kutyák. A vécénknek nincs teteje, úgyhogy amint pisilés közben felnéztem, a csillagok élességéből kikövetkeztettem, hogy éjszaka erős fagy lesz.

Fél nyolc körül Pap abbahagyja az olvasózást. A fél nyolcban azért vagyok biztos, mert ilyen tájban a környékünkön egy kis időre elhallgatnak a kutyák. Egyelőre nem tudom eldönteni, Papnak milyen a kedve. Ha hosszabb ideig csendes, ami különben ritkán fordul elő, jelenthet jót, de jelentheti azt is, hogy egyáltalán nem mondja meg, mit hogyan csináljunk. Pótmama beszéde alatt meg sem szólalt, kizárólag a kötésre figyelt; azt hittem, a lefekvésig ez lesz. De nem így történt. Miután feltette az adagját maga fölé a polcra, végignyújtózott az ágyon és ezt mondta: “Na, Kicsik, ki akar ma egy forintot keresni?” Benjaminnal és Tentéssel azonnal jelentkezem, mint mindig, amikor Pap akarja, hogy jót csináljunk neki. A jót úgy érjük el a számára, hogy simogatjuk, illetve vakarjuk a hasát.

Most Benjamint választja. Hiába kérdezi meg ugyanis, hogy hármunk közül ki akar pénzt keresni, ő dönti el, ki csinálhat neki jót. Amikor Benjamin felmászik hozzá az ágyra, Pap már felhúzta a pulóverét, az ingét, a kezeit meg a feje mögé kulcsolja a párnán, így jobban tudja irányítani a legkisebb testvéremet. Mert Pap csak ritkán elégedett velünk, sokszor külön el kell magyaráznia, melyik ujjunkkal hol érintsük és milyen erősen. Papon nincs egyetlen gramm súlyfelesleg sem, feszes a hasa, talán a sok olvasástól. Ha Zoknis is szeretne olvasni, akkor azt gondolnám, egészen biztos attól, de mivel ő egyáltalán nem szokott, nem tudom, így meg nem értem, hogy a családunkban miért csak kettőjüknek olyan egyenes a hasa. “Ne csiklandozz, mert kevesebbet kapsz!,” mondja most Benjaminnak, aki megpróbálja Pap kérését teljesíteni. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem könnyű; néha akkor is felnevet, ha a tenyeremmel nyomom, máskor meg a gyenge kezeimre panaszkodik. Csak a fizetésben kiszámítható; az egy forintot mindig odaadja. Debrecenben alakult ki ez a szokása, bár nem emlékszem, hogy én ott vakartam volna neki. Ésanya különben állandóan úgy tesz, mintha nem is látná, Pap mit csináltat velünk, mi meg nem szólunk, örülünk a forintjainknak. Amikor Papnak a jó elég lett, visszagyűrte a farmerébe az ingét, odaadta Benjaminnak az egy forintot, majd kiment a konyhába olvasni. Ha nem jön haza túl későn, nincs olyan este, hogy ne olvasna.

A többiek ekkor hagyják abba a kötést. Már Ésanya is bejött, megmondta, le kell feküdnünk. Vagyis ma sem fürdünk, habár ezt tudtuk előre. Hetente egyszer hozzuk be a dézsát, amelybe körülbelül negyven liter vizet kell felmelegítenünk a két kályhán. Erre leginkább szombat esténként kerül sor, Ésanya szereti, ha másnap tisztán megyünk templomba. Teráéknak, valamint Ésanyának és Ésapának meg van oldva a tisztálkodása. Ők munka után zuhanyozhatnak. Ebből a szempontból Teráékat irigyeljük, sokszor elképzeljük, milyen jó lehet, ha felülről ömlik ránk a meleg víz. A sokszor elképzeljüket úgy értem, hogy szerintem a többi testvéremnek is látnia kell azt, amit gondolatban én szoktam, mert ha nem így lenne, nem kérdeznék meg néha tőlük, hogy hány percet kaptak a Lenfonóban. Azt pedig mindahányan pontosan tudjuk, mit jelent a “hány percet kaptál”. Egyedül Pap nem kérdezi, amiből arra gyanakszom, lehet valami helye. Egy-egy alkalommal mintha érezném is rajta, főleg a vakarásoknál, amikor az inge alól egyáltalán nem jön ki rossz szag. A hármaságyban elég jól megtanultam, mi mindent tudunk kiadni magunkból.

Ma jó erősen ég a kályhánk, ennek ellenére nem vesszük le a ruháinkat. Ha mindegyikünknek lenne saját paplanja, levehetnénk, de mivel nincs, magunkon hagyjuk, legalább nem ébredünk fel a hidegre, amikor éjjel hol az egyikünk, hol meg a másikunk magára húzza a takarót. Nem akarjuk, mégis így csináljuk. Zoknisék jobban figyelhetnek; amikor hajnalonta megébredek, szinte mindig látok rajtuk takarót. Tera és Pótmama kabátot is használ, amivel Mara külön jól jár.

Ésapa pont akkor érkezik haza, amikor elkezdünk imádkozni. A Miatyánk közepénél lép be hozzánk és ezt mondja: “Jó estét. Én ma már megtettem a magamét, talán megérdemlek egy vacsorát.” Azért végigmondjuk a Miatyánkot, csak az Imukásba kezdünk bele később, akkor, amikor Ésanya már elkészítette a pirítóst. A szerződéses imánál, amelybe belefoglaltuk Ésanya munkatársának a nevét, Benjaminék már alszanak.

A mi apánk hajnali négytől este kilencig talpon van, állandóan dolgozik. Amióta kirúgták a katonaságból, kénytelen új szakmákat tanulni, különben nem tudnánk miből megélni. Először villanyszerelésből vizsgázott le, utána meg lakatosságból; munka mellett végezte el a tanfolyamokat, mert amikor végül mégiscsak alkalmazták a debreceni Állomásfőnökségen, segédmunkás volt. A kegytárgyazási szakmát már a Bombás Villában tanulta ki. A könyveiből. Ezekből olvasta el, hogy kell préselni a műanyagszemeket, mert kezdetben gledícsiával egyáltalán nem foglalkoztunk, vagy hogy kell ezüstözni a drótot, mivel sárgarezes rózsafüzéreket nem lehet átadni az atyáknak. Volt, amit nem kellett sokat tanulmányoznia. Lakatosként könnyen rájött, hogy kell az előre megvásárolt fakeresztekre szépen rászegelni a fémkrisztusokat, igaz, a barnításkor sok esetben tanácstalan volt. A kész fát ugyanis színesíteni kell, különben csalódni fognak a hívek. Nálunk mindent ő mond meg, még Ésanyának is. Amikor az iskolában azzal húznak, hogy igazán lehetne még egy testvérünk, mert akkor kiállíthatnánk egy saját focicsapatot, Ésanya jut eszembe, akinek csak a templomba járatásunkba van beleszólása. Minden másban Ésapa dönt. Még Miska bácsi sem bírt vele, aki az építkezésnél villanyt szeretett volna a Kisházba. “Erre a kis időre, Miska? A régieknek sem volt, mégis valahogy kijöttek. Majd a nagy házban lesz.” Ezt mondta neki. Ésapa mindenkit meg tud győzni. Ha kell, előleget szerez az atyáktól, pedig a búcsú csak hónapok múlva lesz, bemegy a rendőrségre, ahol kimagyarázzza a rózsafüzéreket, az Új Ember szerkesztőségében megsietteti a kölcsönt, mert az Otépéset már elintézte, közben meg újabb leveleket ír a plébánosoknak, ha azok nem válaszoltak volna. Imukának is megvette a koporsót, pedig először úgy volt, hogy nem fogják tudni miben eltemetni. Azt nem hinném, hogy a Horváth urat győzte volna meg, de valakit csak rá kellett beszélnie, mert a debreceni Állomásfőnökségen ő sohasem kapott előleget. A telkünket is megemeltette több mint fél méterrel, úgy magyarázta, ez jó lesz talajvíz ellen. Amikor hozták a földet, ott állt a dömpereknél és ellenőrizte a minőséget. Pap saját fülével hallotta, hogy végül kevesebbet fizetett. “Uraim, én földet rendeltem, nem követ, ennyit hajlandó vagyok kifizetni, többet nem,” ezt mondta az embereknek, ők meg nem tudtak mit csinálni. Aztán mi, Kicsik válogattuk ki a földből a köveket, mert Ésapa szerint másképp nem lehet majd humuszos a kertünk. Ésapa most ötvenhat éves, de a környékünkön mindenki azt hiszi, jóval fiatalabb. Hosszúkás az arca és még az Ésanyáénál is magasabb a homloka; sok a ránc rajta, amikor beszél, még több. Különben ilyenkor gyakran becsukja a szemét, ez föltehetően segít a gondolkodásban. A haja rövid, egy kicsit már őszes, hátra fésüli. Fiatalkorában is így hordta, tudjuk a katonás fényképből, amely a Bombás Villában ki volt akasztva. Magas. Ha kabátban van, senki sem hinné, hogy nagy a hasa; a nadrágszíjjal ugyan leszorítja, de azért eléggé látszik. A családban neki vannak a legszebb fogai.

Miután megvacsorázott, bejön hozzánk és ellenőrzi az adagokat. Először mindig arra kíváncsi, ki mennyit kötött. Csak utána veszi kezébe az olvasókat, hogy megnézze, göcsörtösek-e; ha igen, lebontatja. “Ezzel állítsak oda az atyákhoz?,” mondja ilyenkor, és dühös lesz vagy csak bosszankodik. Ma este elégedett. Aztán ezt mondja: “Péntek délutánra legyetek kész, este még ezüstöznöm kell.” Utána jó éjszakát kíván és lefekszik.

Az osztálytársaim közül senkit sem kérdeztem, ők lefekvés után rögtön elalszanak-e, én sohasem tudok. Nézem a sötétben a plafont, vagy a Pap farmerét, közben hallgatom a többiek lélegzését; majdnem mindegyikét külön ismerem. Talán egyforma lélegzés ez, csak én gondolom különbözőnek. Ha nem érezném Tentés lábszagát vagy ha Risi bokája nem lenne a fejemnél, valószínűleg én sem lennék képes más hangokat is kihallani. Nem akarom, de így lesz, hiába gondolok közben a húsboltra, a Bikára vagy Vera nénire.

A nyomor szereplői általában nincsenek abban a helyzetben, hogy ők maguk beszélhessenek saját körülményeikről. Barnás Ferenc regénye az a kivételes eset, amikor egy szöveg folyamatosan erről az egzisztenciális kiszolgáltatottságról tudósít. Az elbeszélő egy kilenc éves kisfiú, aki családjának történetét meséli el. A szélsőségesen veszélyeztetett családban kilenc gyermek él huszonöt négyzetméteren. 1968-at írunk. A gyerekeknek nincs mit enniük, nincs saját ágyuk, de még takarójuk sem, nincs meleg ruhájuk, és nincs tüzelőanyag, amivel legalább fűteni lehetne a kis szobában. A kisfiú arról álmodozik, hogy milyen lesz, ha egyszer végre felépül az a ház, ahol emberi módon lehet majd élni.
Egy tragikus vétség miatt azonban kétségessé válik, hogy átélheti-e ezt valaha is.
Barnás Ferenc harmadik regénye nyomasztó látlelet egy illúziók nélküli világról.

„Amikor a nagybátyámat, a nagy gourmet-t megkérdezte a nagy szakács, milyen volt a vacsora, elégedetten bólintott: ehető, mondta. Így mondom én is erre a könyvre, milyen? – olvasható. Ez nem óvatos understatement, hanem szerintem egy jó könyv egyik legfontosabb tulajdonsága: olvasható, vagyis élvezhető.
Amúgy is könnyen ragadtatom magam e könyv kapcsán a mindig gyanús szuperlatívuszokra: mestermű. A regény nyelve és tárgya hibátlanul találkozott, csöndes ragyogása van a szövegnek. Pontos és drámai korrajz, lélekrajz, emberrajz. Mit jelent a nincsben lenni, mit jelent a nincs agresszivitásában élni? Mit jelent, amikor minden totális, kint is, bent is, a kiszolgáltatottság, a szorongás, az állam, az apa, minden totális. Mit jelent éhezni? Mit jelent, amikor semminek sem lehet lenni, jónak se? Amikor szeretni sem szabad. De azért mégis szeretünk.
Elegáns és nyomasztó könyv. Bátor könyv, amely ismeri a félelmet. Mint a jó irodalom mindig, rólunk szól, éljünk bárhol is a világon.

Esterházy Péter