Megnyitó beszéd a Derkovits – Most kiállításon

Barnás Ferenc
Hölgyeim és Uraim, tisztelt Jelenlévők!
Világunkat sokféleképpen meg lehet közelíteni. Úgy is, mint egy feladványt. Erről sokszor megfeledkezünk, vagy eszünkbe sem jut, helyette rendre biztosnak hitt alapokról artikuláljuk ilyen-olyan-amolyan gondolatainkat. Azt hisszük, ismerjük a minket körülvevő világot, tudjuk, miről szól, mi a dolgunk benne, nem folytatom. Arra gyanakszom, hogy általában a készen kapott feltételezések, vélekedések, (közhelyek?) kritikátlan elfogadását értjük tudás, ismeret, hogy ne mondjam, valóságismeret alatt. A képzőművészet egésze egy olyan terület, amely jó esetben arra törekszik, hogy a maga eszközeivel a minket körülvevő világ feladvány-jellegét kiemelje, felerősítse, plasztikusabbá tegye. Úgy gondolom, a jó képzőművész mindig hadilábon állt a közhelyekkel, a magától értetődőnek hitt ismeretek bepárnázott közvetítésével. És nemcsak hadilábon áll, hanem a maga módján ezeket rendre kétségbe is vonja. Nem magabiztos válaszokkal, hanem elbizonytalanító gesztusokkal, másképp és másképp kalibrált mű szerekkel, amelyek a munkáikba vannak belekomponálva.

Amúgy a vizuális gondolkodás válaszadásai, ha mégis lennének ilyenek, mert természetesen vannak, eltérnek a nem-vizuális gondolkodás válaszaitól, amennyiben nem viszik el a befogadót abba a leegyszerűsítés kedvéért ideológiainak nevezett zsákutcába, ahol, könnyen meglehet, csak egy újabb közhellyel leszünk gazdagabbak. Egy jó mű általában mégsem válaszokat ad, inkább kérdéseket intéz hozzánk. A mindenkori alaphelyzet ezen a területen egyébként adott: Mi az, ami előtt állok? Ezt meg kell fejteni, a megfejtés közben pedig ez-az-amaz történik a megfejtőben, következésképpen – a tetszésen és ehhez hasonlókon túl – a képzőművész nemcsak valamilyen tárgyat alkot, hanem képzeleti energiákat mozgat meg a megfejtő elméjében, szellemében, testében. Azt hiszem, a Derkovitsosok kiállításán elmerészkedhetünk ilyen területekre, hol, ha nem itt. Ugyanakkor a jó képzőművészet a feladványok alternatív megoldási módjainak alternatív technikáit kínálja, nem direkte, hanem közvetett módon. Kicsit konkrétabban: a mindenkori konstrukció rejtett információi révén mintegy újabb feladványt kínál. Állunk egy kép előtt, vagy egy installáció előtt, satöbbi, nem értjük, mi az, ami előtt állunk, de valami miatt tetszik a dolog, ezért utánamegyünk, és megpróbáljuk megfejteni. A megfejtés nem lesz feltétlenül tartalmi. Szerencsés esetben kifejezetten nem-tartalmi lesz, hanem formai. Többet kellene a formával foglalkoznunk, ennek önteremtő mozgásaival, éspedig az élet minden területén. A formába több minden van odarakva, nem is gondolnánk, mi minden, csak hát ezekhez el kell jutni. A mostani kiállítás anyagában több olyan munka is található, amelyen „vizsgáztathatjuk”, próbálgathatjuk magunkat. Ezen a tárlaton például olyan ötletek kidolgozásával is találkozunk, melyek tisztán vizuális szemléletmódból eredő felfedezések különféle technikákkal készült lenyomatai, ezek végigkövetése a következő percekben az Önök számára igazi örömet fog okozni. Ismétlem, a műveket részben gondolati úton fejtjük meg. Részben viszont nem-gondolati, hanem egyéb módon. A fontosabb munkákat, gyanítom, csak egyéb módon tudjuk a magunk számára felfoghatóvá tenni, ez pedig eleve kizárja, hogy készen kapott gondolatok, eszmék, tartalmak stb. akármijeire támaszkodjunk.

Hölgyeim és uraim, a művek érzékelése/észlelése közben mindig is transzponálnunk kell, másképp nem megy, itt sem, úgyhogy a következő órákban, napokban, hetekben, amikor megnézik az itt látható képeket, szobrokat, installációkat, és egyéb műveket e képességet bizony működtetni kell, az eközben szerzett tapasztalatokat pedig életünk más területein kell alkalmaznunk. Legalábbis én ezt ajánlom. Ezt a fajta plusz munkát nem lenne szabad megspórolnunk. Ha ugyanis a dolgot valóban élővé tesszük, akkor úgy gondolom, találékonyabbak leszünk társadalmi életünk különféle jelenségeinek megítélésében is. Van mit értelmeznünk, itt, Magyarországon.

Jeltenger — azt hisszük, ezt a szemiotikusok vagy nyelvfilozófusok találták ki, de nem. Minden a jeltenger része, majdnem minden. Itt, ebben pedig a vizualitással foglalkozók kitüntetett szerepűek, ők ugyanis a par excellence vett jelalkotók, természetesen abban az esetben, ha minőségi műveket produkálnak. Ha azt produkálnak, akkor egyúttal értelem-alkotók is, mert újabb és újabb magyarázat-lehetőségbe teszik/helyezik a valóságot, amely így tovább gazdagodik, bonyolódik. Mint itt is: Leegyszerűsítések helyett szokatlan térképzéssel találkozunk, néhány munkánál azt figyelhetjük meg, hogy a térkitöltésnek milyen újfajta lehetőségei adódnak még, másoknál pedig azt követhetjük, miképp érvényesül a tisztán vizuális szemléletmód, ennek gyakorlati megvalósításával együtt. A konkrét példákat ki-ki majd kiválasztja magának. Egyébként mi befogadók, hogy egy kicsit rólunk is legyen szó, olyan képeket akarunk látni, amelyek másképpen képek az eddig látott képekhez képest, de ezt is ellenőrizhetjük mindjárt, és persze nemcsak a festők dolgait. Olyan formába rendezett jelrendszereket is szeretnénk, amelyek minket magunkat helyeznek új összefüggésbe akár pillanatok alatt.

Ezúttal a Műcsarnok ad otthont a Derkovits ösztöndíjasok kiállításának, aminek örülnünk kell, hisz, ahogy mindjárt látni fogják, egyik másik kifejezetten izgalmas munka ezekben az impozáns termekben él igazán. Most győződjenek meg erről személyesen is. Köszönöm a figyelmüket.

(Elhangzott 2013. április 6-án a Derkovits – Most: Képzőművészeti ösztöndíjasok kiállítása megnyitóján a Műcsarnokban.)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.