Sokféleképpen lehet írni a nyomorról. Az irodalom számos példát tár az olvasó elé, s ha valaki veszi magának a fáradságot, akkor többtucatnyi művet talál, amely a nyomor különböző fokozatairól szól. Az egyik legújabb a sorban Barnás Ferenc nemrég megjelent regénye, A kilencedik. A kötet elolvasása után viszont már nem csupán egy a sorban, amelyet feltehetünk a többi közé, hanem egyenesen a nyomor regénye. Egyszerre realisztikus és meseszerű.
Barnás Ferenc regénye a hatvanas évek vége felé játszódik, s egy nagycsaládról szól. A család, anyuka, apuka és kilenc gyerek él együtt egy fürdőszoba nélküli kis házban. Az állami támogatásra várnak, hogy felépíthessék új házukat, amelyben már nem tizenegyen fognak egy szobában aludni, hanem esetleg csak hárman-négyen. S hogy a valóság még testközelibb legyen, az én-elbeszélő az egyik gyerek, akit néha a nővérei Kiskuszának szólítanak. Az ő szemével látjuk a kis házat, a testvéreket, az egész világot, már amennyit egy gyerek láthat belőle. S a gyerek mindig éhes, repetát kér a menzán, s hetente többször bemegy a henteshez vagy a kocsmába, s vagy a kolbászokat, vagy a süteményeket bámulja, míg rá nem szólnak. S persze arról se feledkezzünk meg, hogy beszédhibás: nem tud rendesen olvasni, beszélni. Ezért inkább a tanítónő sem szólítja fel.
A regény kilenc fejezetére a kilátástalanság sötét árnyéka vetül, azonban az olvasó nem tudja eldönteni, hogy mindez minek köszönhető. Apuka a kommunistákat hibáztatja, anyuka pedig apukát, aki nem adja haza a gyerektartást. A gyerek eljut a vágyakozástól egészen a lopásig. Törvényszerűség? Pedig mintha lenne esély: a nagyfiú munkát kap, a nagylányok is dolgoznak már, s mégis, mintha valami folyamatosan lenyomná a fejüket. Mintha Barnás Ferenc Fejes Endre antihőseit, Hábetleréket idézné meg. Nekik sem volt kiút, csupán a vágy, de hiányzott az akarat. Itt is hiányzik. Talán az akarat, talán valami más. Barnás Ferenc regénye megdöbbentő olvasmány a nyomorról, a kilátástalanságról, és sajnos az aktualitása sem megkérdőjelezhető.
Vincze Ferenc