Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlévők! Nekem jutott az a kitüntető szerep, hogy e különleges atmoszférájú helyen, a Fischer Iván Lakásszínház bensőségességet árasztó terében beszéljek Méhes Károly különös atmoszférájú képeiről.
Méhes kíváncsi szemmel figyeli a körülötte lévő világot. Akkor is, amikor a számára ismerős budapesti és pécsi utcákat járja, és akkor is, amikor az úgynevezett magyar vidéket, legyen az egy mező közepén álló elhagyott kápolna Tolna megyében, vagy egy tolószékben ülő idős asszony az Ormánságban. És persze akkor is kíváncsian van jelen, amikor felfigyel egy norvég kisfiúra az Északi tenger partján, aki fehéren világít a víz sötétjével szemben. Méhes képalkotói-képszerkesztői munkájának köszönhetően jövünk rá arra, hogy egy magyar fotográfusnak is lehet mondanivalója az északi fényről. De nemcsak az északiról, hanem a közép-európairól is, amit A fény útjai, vagy az Én vagyok a kapu című képein ellenőrizhetünk, hisz az előbbi felvétel Grazban, az utóbbi Pannonhalmán készült.
Méhes úgy jár-kel a világban, mintha mindenütt otthon volna benne. Így Indiában, Azerbajdzsánban, Norvégiában, Ausztriában, Erdélyben, Spanyolországban, Izraelben, Szlovákiában és persze Magyarországon. De otthon van a dolgok szokatlanságának világában is. Aki a jelenségekben és történésekben észreveszi a szokványostól eltérőt, az friss szellemmel tekint a világra, a világban a mindig változó valóságra, amely oly sokszor mutat fricskát nekünk. Méhes ezért határozhatott úgy, hogy most ő mutat fricskát e valóságnak.
Méhes figyelme éberséggel, szellemi jelenléttel, egyfajta állandó készenléti állapottal párosul, de egy jó fotóstól ez el is várható. Egyik kedvenc időtöltése a nézelődés lehet. Ha nem így volna, akkor nem tudná lefotózni a hétköznapok azon különleges helyzeteit, amelyeket többnyire azok az emberek látnak meg, akiknél a fenti attitűdök, beállítódások már-már automatikussá váltak.
A kiállítás címének első szavát, a „helyes”-t, nem korrekt, de nem is csinos (lásd. lány) értelemben fordítom le a magam számára, hanem „hely”-es értelemben (lásd. az angol „place/space”, a német „Platz/Raum”, illetve a francia „l’espace” megfelelőit). Minden, ami történik velünk, egy meghatározott helyen/térben megy végbe. Milyen jó, hogy ezúttal nem az eltűnt/elmúlt idő megörökítésének kérdésén van a hangsúly, hanem a helyen, a téren, amelyben élünk, amelyben a dolgok lejátszódnak — velünk, értünk és sokszor ellenünk.
Méhes az itt kiállított képein helyeket, a helyekben helyzeteket, a helyzetekben embereket, épületeket, tájakat hoz közelebb hozzánk. Állunk e képek előtt, és utazunk. Itt vagyunk a spanyol bisztróban, melynek látványa, gyanítom, egyedül Méhes intencióinak következtében válik költőivé. Pillanatokon belül bekerülünk a felidézett világ melankólia-folyamába, pedig csak egy italmérést látunk a megszokott dizájnnal (italok, üvegek, poharak stb.), benne egy munkáját végző kiszolgálót, valamint egy gondolkodó-tűnődő vendéget, aki vélhetőleg már pityókás, és aki mielőtt megrendelné a következő italát, gondolataiba mélyedve mereng, oly ön-azonosan, mint előtte talán még soha. Ha kicsit is fogékonyak vagyunk az atmoszferikus hangulatokra, szinte rögtön e csendélet foglyaivá válunk. Hát nem erre valók a képek? Lehet, és kell is velük a világot magyarázni, a világ lényegének megmagyarázhatatlanságát illusztrálni, sőt, sok minden mást is lehet velük tenni, de mialatt azon gondolkodunk, hogy mi minden egyébre valók még a képek, egyszerre csak ráeszmélünk, hogy az életben olykor épp az ilyen jellegű képek nyújtanak számunkra vigaszt.
Ha alaposabban megfigyeljük e fotókat, látni fogjuk, hogy Méhes nem egyszerűen lefényképez egy-egy jelenetet, hanem képet csinál. A képcsinálás alkotás, amely választások sorozatából, illetve szerkesztésből áll. Méhes lát és láttat. Ez utóbbi azt jelenti, hogy konstruálja a vizuálisan adottat, és ebben költő énje nem tagadja meg magát. Észreveszi, mi a szép. Ez a szépség összetett érzésekkel jár, elég, ha a siratófal felé igyekvő férfi magányos alakjára gondolunk, aki ki tudja, mi mindent cipel magában ezen a bizonyos szombaton. Egyetlen felvétel, és egy teljes világ bomlik ki belőle.
Méhes olykor nyilván lesipuskásként dolgozik, mint ahogy ezt saját bevallása szerint egy dán múzeum kantinjában tette, amikor egy idős házaspárt ebédelés közben lencsevégre kapott. Milyen beszédes ennek a két idős embernek a csendje. A fotós úgy döntött, hogy a férfi arcát, tekintetét örökíti meg, ami nyilván a felvevői pozíció kötöttségéből, behatároltságából is következett. Csakhogy nem mindegy, hogy behatároltságainkból mit teremtünk, szorultságunkból hogyan hozunk létre egy ilyen erős képet. Méhes „csak” annyit tett, hogy elkapta azt a pillanatot, amelyben a tekintet és a test titkos egyensúlyi állapota egy autentikus emberi lényben megmutatkozott.
Mondhatnánk, hogy szerencséje volt, mert épp akkor látta az egészet, amikor a férfi „úgy” nézett, ahogy kellett. Akinek sokszor van szerencséje, annak esetében nem szerencséről, hanem sokkal inkább figyelemről, felkészültségről kell beszélni. Legtöbbször pedig alázatról, ahogy a Járdányi erő című kettős kép drámai portréi esetében.
Méhes megtanult figyelni. Ezt persze ő nem állítaná magáról, annál jóval szerényebb. Azt hiszem, azért fotózik, hogy jobban lásson. Így mi is jól járunk, mert tanulási folyamata közvetett részvevőiként olyan nagyszerű képekkel leszünk gazdagabbak, mint amilyeneket ezen a kiállításon is láthatunk. Köszönöm a figyelmüket.
Barnás Ferenc
(Elhangzott a FILC-ben, 2023. október 20-án.)