„Magamnak semmit sem hiszek el”
Barnás Ferenc új regényét, A kilencediket némi szorongással vehetjük kezünkbe. Nyomasztó látlelet, az egzisztenciális kiszolgáltatottság papírra vetése – állítja a regény ajánlója. Keserű és kínzó témák, melyek elvárásunknak megfelelően általában keserűen és kínzóan szólnak a könyvek lapjairól. A kilencedik nem való azoknak, akik szeretik, ha elvárásaik teljesülnek. Olvasmányos, könnyed és magával ragadó regénnyel van dolgunk, ami fájdalmas témája ellenére derűs figyelemre méltatja a világ egy olyan szegletét, mely sokak számára feltérképezetlen. Ez a derű azok kiváltsága, akik nagy érzelmek, fordulatok és tragikum nélkül is tudják a kiszolgáltatottságot és a kiúttalanságot ábrázolni. A tízgyermekes család nyomorúságát a gyerekelbeszélő nézőpontjából leíró történet akár unalmasan közhelyes is lehetne, ha nem lépne túl jól ismert kliséken. A kilencedik figyelemre nem méltatott leskelődések eredménye, a háttérben maradás, az észrevétlenség állapotának rögzítése; a nyomort természetesnek és állandónak tapasztaló narrátor örökös jelen idejű vallomása.
A stílus és téma közötti diszharmónia, az elbeszélés könnyedsége és gyötrelmes mondandója között fennálló feszültség következményeként a szöveg végig fenntartja az érdeklődést, fejezetről fejezetre teszi kíváncsivá olvasóját. Ez már csak azért is bravúr, mert a regény cselekménye igencsak szegényes. Nem állítható, hogy nem halad valahonnan valahová: a kisházból a nagyházba való költözködés korszakhatároló eseményként minden emlék viszonyítási pontja lehetne. A történet azonban elárulja önmagát, és a fordulópontnak hitt költözködés nem megváltást hoz, hanem belesimul a végtelen kilátástalanságba. Ebben a regényben nem ad megváltást, reményt vagy kiutat semmilyen felső hatalom.
Bár a derűs szemlélődés leplezi A kilencedik világának reménytelen monokronitását, mégis nyilvánvaló a kegyetlenség és a kiszolgáltatottság megmutatkozása. Míg az ébrenlét fekete-fehér, addig az álmok valószerűtlenül színesen, hangsúlyozottan színekkel tele keverednek a történetbe, hogy gyakoriságuk, változatosságuk és vissza-visszatérő motívumaik révén egy alternatív cselekményszál lehetőségét kínálják. Kézenfekvő lenne, hogy a színes álmok menedéket jelentsenek, ha ezek óhajtott álmok lennének. „Ha lennének olyan álmaim, amelyeket szeretek, esetleg én is hamarabb álmosodnék el” – áll a 130. oldalon, lehetetlenné téve a kiútkeresés álombéli módját. Az álmok nem jelentenek a valósággal felcserélhető alternatívát, folytonos megjelenésük, kezdetük és végük bizonytalansága rendszeresen összemossa az álomképet a regény egyéb dimenzióival. Az idő és az elbeszélő definiálatlanságára rájátszik a szöveg: „Sokszor úgy éreztem, mintha én sem lennék. Máskor meg azt képzeltem, hogy úgy vagyok, hogy közben mintha egy másvalaki is volnék”. Az ehhez hasonló kijelentések egyrészt felszabadítják a szöveg értelmezési lehetőségeit, másrészt – mivel nem feltétlenül következetesen jelennek meg a műben – meglehetőst megterhelik azt.
A kilencedik kétségkívül hatásos cím, meg is teszi a magáét, hiszen ráirányítja a figyelmet minden olyan szöveghelyre, ahol a számok valahogyan szóba kerülnek. Ezek után nem meglepő a következő kijelentés: „A számokra valami miatt szükségem van” (126). Nemcsak az elbeszélőnek, de a regénynek is szüksége lehet a számokra, mintha saját logikus és misztikus rendjükkel uralnák a történetet. Ha figyelembe vesszük, hogy a szöveg elején ezt olvashatjuk: „Meg nekünk olykor mintha nem is volnának annyira szükségesek a szavak”, egy számokra épülő regénypoétikára kellene következtetnünk. Azonban a nyelv és a szavak alávetettsége, az önkifejezés képességének hiánya nem jellemző a regényre. A megfogalmazott nyelvi hátrány és a szöveg megalkotottsága oly messzire esnek egymástól, hogy az olvasási nehézségek gyakori emlegetése helyenként modorossá és bosszantóvá válik. A szöveg és az általa sugallt poétika közötti ellentmondás a nyolcadik fejezetben, a regény legizgalmasabb részében oldódik fel, és ez a fejezet magyarázza azokat a poétikai elveket, melyek eddig gyakorta felesleges nehezéknek tűnve terhelték meg a szöveget. A nyolcadik fejezet gondolattöredékei, a perrel elválasztott foszlányok automatikus írásra emlékeztetnek, ahol a mondatokba és bekezdésekbe nem rendezett, nem rendezhető szavak immár nemcsak a külvilág leírására hivatottak, hanem fordulatként a beszélőről árulkodnak: az első lopás utáni zaklatottság azonban elmúlik, és a szöveg visszatér eredeti ritmusához és szabályozottságához.
Az álmok és a hétköznapi történetek alapos dokumentálása, a helyenként naturalizmusig vitt valósághű megfelelés a regény középpontjába a figyelem, az észlelés és a megértés fogalmait helyezi. A szöveg oly módon reflektál a három fogalomra, hogy bizonytalanná teszi azok regénybeli érvényességét. A megfigyelés, az élet és a világ pillanatnyi ambivalenciájának megragadása és hiteles lejegyzése feltételezné a kívülállást, ahogy megkövetelné azt a magabiztosságot és éleslátást, amit a szöveg lépésről lépésre kérdőjelez meg: „Aki mindenre figyel, az beteg” (103.); „Időnként nem veszem észre, mi történik körülöttem” (107.); „nem azt látom, amit nézek” (197.). A figyelem és az észlelés ilyen relativizálása, a leírtak elbizonytalanítása és az álmok valóságba való bejátszása következtében a szöveg nem tekinthető dokumentumregénynek vagy irodalmi szociográfiának, akárhogy is sugalmazza ezt a regény miliője. Az önreflexiók szándékolt előtérben tartása megsemmisíti azt az olvasói törekvést, mely a cselekményt csupán részvéttel és együttérzéssel közelítené meg. Ennél ez a regény nagyobb intellektuális kalandot jelent.
A szerepjátéknak is tűnő, egzisztenciális kuszaságot felmutató Kilencedik tettetett önellentmondásai és a valóság abszurditását megragadó jellemzői egy korai próbatételt mesélnek el. A kilátástalanságból való szabadulásra és a földi üdvösség elnyerésére tett elhibázott kísérlet (a lopás kudarca) a küzdés idejének lezárása helyett a bukás utáni újrakezdést vonja maga után. A kilencedik fordított üdvtörténete a bűn megtalálásáig való eljutást mutatja be, és a beavatást, a felnőtté érést a bűn megtapasztalásán keresztül ábrázolja.
Egyszerű és könnyen érthető könyvnek tűnik A kilencedik. A már ismert eljárás, az embertelenség otthonosságának és barátságos arcának megmutatása most is működik, pont annyira borzad az olvasó, amennyire még az elviselhető, az unalmas cselekmény is kap az utolsó fejezetekben egy fordulatot, hátha kikerekedik belőle egy csattanó, szimpatikus a gyerekelbeszélő – szóval minden adott egy középszerű regényhez. Hogy A kilencedik megmenekül a középszerűségtől, hogy nem egy a sokból, azt a folytonos önmegfigyelésnek és önértékelésnek köszönheti. „Magamnak semmit sem hiszek el” (182.) – állítja az elbeszélő és vele a regény, alapjaiban zúzva szét mindannyiunk szánakozó jóindulatát. Mintha az igazi nyomorúsághoz nem férnének ilyen érzelmek.
Kocsis Lilla