A ’60-as éveket nagyon szeretem. Akkor élni, erre szoktam gondolni, erőteljes dolog lett volna. A minap éppen Komár Laci (nyeszlett nyünyü, ilyeneket jegyeznek meg kegyetlen fiatalok, punkok, rockerek – régóta nem vagyok már tisztában ezek jelentésével) mesélt a tévében a Scampolóról, hogyan zenéltek ott, miképpen tanulták a dalszövegeket, Komárnak meg is bocsátottam kicsit… Elgyöngülök a hatvanas évektől, fehér gyöngysor, málnaszörp és sör, ragacsos élmények autók hátsó ülésén, talán jobb volt az autók rugózása azzal, hogy sokkal rosszabb volt, nem tudom, de remek emberek születtek akkoriban, ma már negyvenesek, bizonyítottak is, ha mást nem, hát az életnek azt a szeretetét, ami a ’60-as éveket átszőtte. A világmegváltásra és ’68-ra konkrétan nem gondolok mostan, sokkal inkább Bobby Ventonra és arra, hogyan állt a nőkön a kék bársony. Említettem többször, nekem is van, egy bolhapiacon szereztem Párizsban, mert még fiatal voltam, s emlékeztem a költő szavaira, hogy ott meg lehet halni a vágytól. Komár és Venton egy kicsit hasonlítanak is, klepa a fülük – elálló. Legalábbis akkoriban, a ’60-as években olyan volt. Aztán bizonyára ez is elmúlik, a fül úgy simul a fejhez, ahogyan törődik bele a lélek a testbe, a test meg abba, amiről David Lynch elég sokat tud. Vagy én szeretem, ahogyan tudja (a ’60-as évek elején volt fiatal).
,,Éhség. Hideg. Nyomor. Félelem. A nyomor szereplői általában nincsenek abban a helyzetben, hogy ők maguk beszélhessenek saját körülményeikről. Barnás Ferenc regénye az a kivételes pillanat, amikor egy szöveg folyamatosan erről az egzisztenciális kiszolgáltatottságról tudósít. Az elbeszélő egy kilencéves kisfiú, aki családjának történetét meséli el. A szélsőségesen veszélyeztetett családban 11 gyermek él húsz négyzetméteren. 1968-at írunk…” Ilyen könyveket én nem olvasok. Vagy mostanában nem gondolok ilyeneket olvasni, aminek számos oka lehet. Miután délután hat felé befejeztem Barnás regényének olvasását, rövidebb előadást tartottam a hatvanas évekről (fentebb összefoglalva). Azt hiszem, azért kezdtem bele a regénybe, mert az volt az első mondata, hogy Ma álmomban bátor voltam. És tudom, hogy az irodalmárok mindig kinevetik a lelkes, butácska olvasókat, akik túlzásokban fogalmaznak, de ezt én tökéletes mondatnak éreztem. Olyannak, amitől elhiszem, hogy van ilyen gyerek, élet, nyomor, hatvanas évek. Illúziók nélküli ragyogás – ilyesfajta gyerekkor. Miközben azt gondolom, a gyerek ne legyen elbeszélő, vagy ne ilyen túlzások közt éljen, ha nincs ágya, legyen mit ennie, vagy ha lukas a cipője, legyen zoknija – nem tudom lerakni a regényt, hitelessége beburkol, magával ránt. Semmi mással, csak azzal, ahogyan egymás után rakja a mondatokat. Látom és érzem, ahogyan rakja, nem áll meg pihenni, levegőt venni, szuszogni, mert nem tesz mást, ezt teszi: a gyerekek ugyanis nem csinálnak mást, csak amit csinálnak – nincs cigiszünet, feles ledobása, tökvakarás, okoskodás. Minden erejük abba rakják, ami leköti őket. A kilencedik gyereket pedig ez köti le, az élete. Ahogyan pedig elmeséli, az nagyszerű regénnyé kerekedik, olyanná, ami elolvasása után az apa-regények sorába tartozóvá teszi. Bonyolult, szövevényes viszonyokat sejtetnek az apa–fiú kapcsolatokat meg- és feldolgozó regények, A kilencedikapafigurája a regény legtöbb érzelmet kiváltó eleme, talán szerettem volna, ha erről többet olvashatok, hosszabban, mint ahogy a regény egészével kapcsolatban is ezt éreztem. De ez jó is, mert eldönthetetlen, hogy az írónak nem volt ideje, ereje, kedve jobban kidolgozni, vagy éppen ezt akarta, ilyennek akarta a kilencedik történetmondását. Ami kicsit ellentétes azzal a csinálással, ami a gyerekek jellemzője, s amit olyan remekül megragadott a mondatrakásokkal.
Egy másik hatvanas évek ez a regény: olyan ’68, amelyik tudja, hogy világmegváltás és forradalom nincs. Az élet van. Néha nagyon.
Lovas Ildikó
Lovas Ildikó: Egy másik hatvanas évek. Beszélő, 11. évf. 6. sz., 2006. június.