Barnásnál kimondatlanul is a szabadságról van szó
A dolog mélyén egy halálosan komoly írói probléma is rejlik: az, hogy a személyiség, miközben elbeszéli önmagát, egyre kevésbé ábrázol, s egyre inkább fordítani, tolmácsolni kénytelen. Ennek értelmében olyan hipertextus jön létre, amely a nem létező alapszöveg legtöbb (nem létező) árnyalatát nem tudja, nem is akarja visszaadni, ugyanakkor, “valóságos helyzete” alapján, az alapszöveg rangjára tart igényt.
A fenti értelemben folyamatos műfordítói munkát végez Barnás Ferenc Bagatell című regényének én-elbeszélője is, az idényt fordítja időre, folyamatos időmúlásra, és a hangsúlyosan idegen közeget fordítja le a személyiség reflektáltan szituáló gondolatritmusára. Barnás elbeszélője magyar férfi, aki német és svájci városokban utcai, majd éttermi zenéléssel keresi a kenyerét, s mindvégig önmaga állapotának rajzát, egyszersmind elemzését adja. Majdnem úgy beszél, mint Robinson a lakatlan szigeten, csak az ő cölöpvára egy nagyméretű autó, s kannibálok vagy lázadó tengerészek helyett vendéglősök, rendőrök, továbbá járókelők bukkannak fel. Barnás tér- és időkezelése is merőben robinsoni jellegű; a Dél-Németország és Észak-Olaszország közötti terület a lakatlan sziget, s miután arról, ami a nyári idények között, ősztől tavaszig Magyarországon történik, jóformán semmit sem mond az elbeszélő, a nyarak egybefolynak, s az idő múlásának funkcióját mindinkább a dolgok logikájának múlása tölti be. A dolgok logikája értelemszerűen az apró részletek felé mutat, s ezekből Barnás elbeszélője kifogyhatatlan. Nemcsak azt tudjuk meg tőle, hogy melyik vörösbort érdemes inni, hanem azt is, miért kell az üres palackot tartalékolni a kocsiban, s hol lehet tartalmuktól megszabadulni, ha már nem üresek (a dupla nejlonzacskókról nem is beszélve). Ez az egyik pont, ahol az életforma összefügg a mű formájával.
A másik pont a zene. Barnás elbeszélője benne él és benne gondolkodik a zenében, valahogy úgy, ahogy azt a régi vándormuzsikusok tehették. Egyszer sincs leírva a könyvben a szabadság, de kimondatlanul is erről van szó; és egyszer sincs leírva a csoda, ám az elbeszélő úgy adja elő (ezúttal írásban) utcai és vendéglői szerepléseit, hogy abból kiderül: a csoda (ha nem is mindig, de azért nem is ritkán) végbemegy, függetlenül attól, hogy mi a következménye és (az elbeszélőn kívül) ki vesz róla tudomást. A zenei elemzések és a helyzetelemzések mindannyiszor a személyiség önelemzésébe torkollanak, s e tekintetben Barnás új regénye nem kevésbé radikális Az élősködő című, szintén monologikus formában írt előző regényénél, amellyel három éve debütált, ugyanakkor kiegyensúlyozottabb annál. Ott az elburjánzó magyarázatok mindinkább a forma ellenében hatottak, itt a magyarázatok, megmaradva tárgyi kereteik közt, fontos formaképző elemek. Barnás egyértelművé teszi, hogy nincs olyan művészi vagy egzisztenciális csúcspont hőse pályáján, ahonnét vissza (vagy körül) lehetne tekinteni, mégis az a benyomásunk, mintha fejlődésregényt olvasnánk. A fejlődés iránytalanságának regénypoétikai tanulsága (amolyan feketeleves) persze még hátravan.
Az elemző magyarázatok fényében ugyanakkor hiányérzetet is kelt a könyv robinsonisága; kiderül ugyanis, hogy a sziget mégsem teljesen lakatlan. Barnás (mint szerző) számos epizódfigurát villant fel, ám arra mintha már nem lett volna energiája, hogy hierarchiát állítson fel epizód- és mellékszereplők között. Így azok a személyek is villanásszerűek maradnak, akik az elbeszélői jelzések értelmében fontosak lennének: a biciklizve alkotó festő, a volt NDK-s remete, az élettárs és a nővér. Mindezért azonban kárpótolja az olvasót a könyv lapjain kirajzolódó epikus terrénum. (Barnás Ferenc: Bagatell. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2000)
Márton László
Márton László: Egy mai Robinson. Új Szó, 53. évf. 270. sz., 2000. november 23.