A kilencedik mint cím, így önmagában felidézheti Beethoven kilencedikjét, az emberi szolidaritás, az egyetemes öröm és jó szándék himnuszát, melyben ott lüktetnek Schiller utópikus sorai: „Gyász, szegénység, jöjj: vigadni / Várnak ím a boldogok!”
Barnás Ferenc kilencedikje (mely valójában az életmű harmadik darabja, és ezzel búcsút is mondunk a számmisztikának) ebből az eufórikus utópiából tesz egy lépést hátra, oda, ahol csak gyász, de főleg szegénység van, és senki sem vár senkit vigadni. Azoknak a világába tesz utazást, akiknek a legnagyobb szükségük volna az Örömódában megfogalmazott egyetemes kéznyújtásra, és akiknek mégis a legkevesebb esélyük van arra, hogy az el is jusson hozzájuk. Nem mintha Barnás könyve efféle fentről lefelé irányuló kéznyújtás akarna lenni; nem felrázni vagy agitálni akar a szegénység áldozatai mellett, nem tesz szemrehányást senkinek: egyetlen ambíciója az ábrázolás.
Éppen ezért önmaga felől is tesz egy lépést hátra; visszahúzódik címszereplője, a Debrecenből Pomázra szakadt nagycsalád kilencedik gyermekének személyiségébe (vagy amögé), átadja neki a szót, és hagyja, hogy az általa ábrázolni kívánt világ az ő perspektíváján keresztül bontakozzon ki előttünk a maga szenvtelenségében és töredékességében. Ami így kirajzolódik, az nem maga a pokol, csupán a bűntelenek kilátástalan purgatóriuma, ahol a túlélésért folytatott küzdelmen kívül legfeljebb csak várni lehet, hogy az ember sorsa valahogy jobbra fordul; nem utazás az éjszaka mélyére, csupán látkép az örökké tartó szürkületről. Ebben a szürkületben éppúgy nem marad hely semmilyen szélesebb perspektívának, mint ahogyan egy differenciált személyiség kialakulásának sem, hiszen minden energia rámegy a túlélésre: a napi gondok, az alapvető, ám a nyomor miatt mégsem mindig kielégíthető testi szükségletek, mint amilyen a melegre, az ételre, a biztonságra és a magánszférára való igény, egyszerűen elfedik a magasabb reflexió tereit. Ennek szimbolikus jele lehet a főhős és testvéreinek beszédhibája, melynek következtében egymáshoz is ritkán beszélnek, illetve az iskolában is csak néhanapján szólítja fel őket a tanárnő, valamint a főszereplő névtelensége is. Valóban illenek rájuk Simone Weil sorai a Nehézkedés és kegyelem (La pesanteur et la grâce) lapjairól: „Semmi a világon nem képes megfosztani minket attól, hogy azt mondhassuk: »én«. Semmi, kivéve a különösen nagy szerencsétlenséget. Semmi sem rosszabb az ilyen szerencsétlenségnél, mert kívülről bontja le az ént, így pedig mi magunk már nem tudjuk belülről lebontani. Mi történik azokkal, akiknek a szerencsétlenség kívülről bontja le az énjét? Az ő számukra a kiüresedést csak a materialista vagy ateista fogalmak szerint tudjuk felmutatni.
Az azonban, hogy az énjüket elvesztették, nem jelenti azt, hogy megszabadultak volna az önzéstől is. Ellenkezőleg. Persze ez is megtörténik néha, amikor a kutyák ragaszkodásához hasonló viselkedést okoz. De a többi alkalommal az emberi lét a csupasz, vegetatív önzésre korlátozódik. Egyfajta én nélküli önzésre.”
A francia filozófusnőt egyébként nem én rángatom ide, hiszen a főhős egyik bátyja, Pap maga is olvassa a műveit, ahogy az a narrátor egyik mondatából kiderül: „pap volt az első, […] ő franciában jó, így tudtam meg azt is, hogy az okos nénit szimonvájnak hívják” (179.). Ő talán képes a nyomor megpróbáltatásait az én belső lebontása és az Isten felé vezető út szolgálatába állítani, ahogyan azt Weil tanácsolja; a mi elbeszélőnknek azonban nemhogy a francia filozófia, de az iskolai olvasmányok is komoly nehézséget jelentenek, ami nem csoda, ha egyszer olvasásórán is egyfolytában csak a padtársa szalámis szendvicsével kapcsolatos képzelgések kötik le (nemhiába mondja Simone Weil, hogy „a képzelet szüntelenül azon dolgozik, hogy minden olyan repedést betömjön, melyen keresztül a kegyelem utat találhatna az emberhez”).
Ehhez igazodva maga a narráció is megmarad az alapvető szükségletek szintjén: a regény elbeszélőjét leginkább az izgatja, hogy vajon sikerül-e télen fűteni a lakást, mit és mikor sikerül majd ennie, hogy állnak az apja üzleti dolgai, és folyamatos, belső monológjának egységes felszínét csak időről időre szakítja meg egy-egy emlék, untig ismert családi történet felidézése vagy néhány futó véleményalkotás, gondolat. A nagycsalád tizenegy gyermeke szigorú vallásos nevelést kap, az egyház mégsem mint a hit vagy a kultúra letéteményese jelenik meg, hanem mint a deklasszált család számára egyedül hozzáférhető szociális közeg, a kölcsönök, segélyek, alkalmi munkák (ministrálás, temetéseken való segédkezés) és üzleti megbízások forrása; a regényt elbeszélő kilencéves kisfiú a napi imádkozások közben éppúgy folyton másra gondol, mint a művelődés, a kitörés másik lehetséges helyszínén, az iskolában.
Ebben a földhözragadt perspektívában a szereplők antropológiája is egy lépéssel mintha hátrább kerülne: a test mintegy visszasülylyed az anyag szintjére, az érzelmek reflektálatlan, testi ingerekként járják át a főszereplőt, intellektusa az érzelmek zabolázatlanságával csapong a különböző témák között. Ennek megfelelően az első hét fejezet tulajdonképpen egyetlen egybefüggő, visszatérésekkel, anekdotákkal, történetszilánkokkal tarkított tudatfolyam, fecsegés, dumázás, mely alulstilizált, áttetsző és következetes felületével a regény legnagyobb nyelvi teljesítménye, és amelyben Barnás remek érzékkel talált meg egyfajta középutat az olvasható, irodalmi nyelvszerkezet és a főhős egyéni nyelvhasználata, szóalkotásai (például Ésapa, Ésanya, békázás, olvasózás stb.) között. Bár a család története valamennyit halad előre ezek során – a Kisházból lassan átköltözhetnek a Nagyházba, néhány testvér munkát kap stb. –, a szöveget Barnás kíméletlenül azonos szinten tartja végig, ezzel is megmutatva, hogy az alaphelyzethez képest vajmi kevés változott, a szereplők léthelyzetében minden teleológia csupán látszólagos. Ha az olvasó a regény befogadása közben megsejthet valamit ebből a kilátástalan, perspektívákat nélkülöző, szűkös létállapotból, az sokkal inkább ennek az elbeszélői sivárságnak, tűrhetetlen és hosszadalmas semmitmondásnak köszönhető, mint a regényvilág, a nyomor konkrét leírásának.
Barnás ebből a csapongó, de szintaktikailag mégis jól szervezett stílusból lép megint egy lépést hátra a nyolcadik fejezet szabad verseket idéző, asszociációs szövegmozaikjába, mikor a főhős – a maga számára is érthetetlen módon – kedvenc tanárnője pénztárcájából elemel néhány forintot, majd ezt a tettét többször is megismétli egyre növekvő címletekkel egészen a lebukásig. Az indokolatlan bűn nem nyer reflektált értelmezést az elbeszélő oldaláról sem, nem illik bele a hittanórákon a táblára rajzolt bűngrafikon kategóriáiba: a helyzetre adott válaszok, mint amilyen az utolsó zsákmány elrejtése, a későbbi monomániás, konok tagadás vagy a bűn elkövetése utáni rossz érzés, inkább ösztönös, zsigeri reakciók, melyek úgy robbantják szét a főhős narrációját, úgy bujkálnak benne, mint valami különös betegség tünetei, melynek kimenetelében ő maga sem bizonyos. Erről tanúskodik a regény utolsó bekezdése is, jóval a lebukás és az azt követő megaláztatások után:„Amikor az iskolához érek, azon gondolkodom, hogy rá tudok-e majd nézni Vera nénire. Nem tudom eldönteni. Csak azt tudom, hogy őt még mindig szeretem, hiába nem volna szabad.”(214.)
Az ösztönös bűntett ugyanakkor semmin nem változtat; a narráció még a nyolcadik fejezetben visszatér az eredeti kerékvágásba, a főhős pedig némi veréssel és szemrehányással megússza a dolgot: nem kerül intézetbe, nem vonják eljárás alá, a család boldogulása pedig szintén nem kerül veszélybe, tehát semmi tragikus nem történik. (A jellemfejlődés ugyancsak kimarad a játékból, ami azért sem meglepő, mert a főhősnek a fent felvázolt okokból következően nincs is különösebb jelleme.) Miért szükségszerű mégis, hogy a főhős a lopást elkövesse? Nem hiszem, hogy a szerző a nyomor természetes velejárójának és következményének gondolná a lopást, de a főhős cselekedetei sem erre mutatnak, hiszen az ellopott pénzből vett süteményeket részben elosztogatja, a legnagyobb fogást pedig egyenesen a vécébe dobja. Azt hiszem, ebben az esetben a tett szükségszerűségét sokkal kevésbé a társadalmi működések mechanizmusában, mint inkább a szöveg nehézkedésében kell keresnünk: egy olyan önmaga körül forgó, minden izgalmat vagy drámát nélkülöző beszédmódot, mint az első hét fejezet, nem lehet a végtelenségig büntetlenül alkalmazni; ahhoz pedig, hogy a regény a végén megtalálja a saját formáját, egyszerűen szükséges valahová egy tetőpontot beiktatni. A nyomor monotóniáját egy pillanatra felfeszítő drámai feszültség így valamelyest megmenti a regényt mint kompozíciót, a megszokott sivárságba való visszatérésnek köszönhetően azonban az olvasó (feltehetően a szerző szándékának megfelelően) mégis a kiúttalanság és az eseménytelenség érzésével csukja be a könyvet.
Jánossy Lajos a Literán megjelent kritikájában joggal mutat rá, hogy Barnás a regény szövegvilágának megalkotásakor „megtalált valamit, amely párbeszédbe hozza elbeszélőjét és »főhősét« Köves Gyurival, ez pedig a megfosztottság, a nincstelenség, az alávetettség elszemélytelenítő szituációja”. Ugyanakkor hiba lenne arról megfeledkezni, hogy a Sorstalanság lapjain Kertész Köves Gyuri beszéltetésekor jóval nagyobb tétekben játszik, és – bármilyen furcsán hangozhat is ez elsőre – végeredményben elbeszélhetőbb közegben teszi ezt, mint Barnás. A második világháború és azon belül a koncentrációs tábor működése történelmi esemény, melynek az idő egy pontján vége szakadt: Köves Gyuri útja Budapestről a táborokba és vissza földrajzilag és az időben is megrajzolható, ez a rajzolat pedig önmagában megadja egy erről szóló lehetséges történet ívét, melynek szükségszerűen van eleje, közepe és vége. Az elbeszélői hang szenvtelen, mindenféle morális ítélettől tartózkodó monotóniája ott azért nem csapja agyon a regényt, mert a „letartóztatás”, az elszállításés végül a szabadulás önkéntelen drámájával közben mindvégig, mintegy ellenpontként ott dübörögnek alatta a történelem kívülről a főhősre erőltetett eseményei, melyekkel az olvasó szüntelenül saját morális ítéleteinek háttere előtt szembesül, az elbeszélő naivitása és semlegessége pedig ezt a morális érzéket borzolja, irritálja folyamatosan: vagyis mindazt, aminek hiányával tüntet az elbeszélés, a regény voltaképpen megkapja kívülről, a történelem vagy az olvasó oldaláról. Barnás regényének a témájához, a nyomorhoz viszont (sajnos) jóval inkább hozzászoktunk már, de ami még fontosabb: a nyomor időtől és tértől független jelenség (ezért is válik tulajdonképpen jelentéktelenné, hogy a regényidő szerint a késő Kádár-korban, a hatvanas évek vége felé járunk, hiszen mondjuk napjainkba vagy a nyolcvanas évekbe helyezve a regényt csak olyan részletek változnának meg benne, melyek a mű által ábrázolni kívánt világnak csupán akcidenciái, de a lényeget aligha érintik); nincs sem története, sem eseményei, így aztán amellett, hogy kevésbé üt szíven, jóval nehezebben is lehet regényben elbeszélni.
Talán ezért is érzem úgy, hogy A kilencedik, bár poétikai szempontból sikeres kísérletnek tekinthető, regényként mégis megoldatlan marad. (Ami persze nem zárja ki a lehetőséget, hogy a könyv célja pontosan ennek a megoldhatatlanságnak a demonstrációja lenne.) Simone Weil szerint a képzelet által alkotott irodalom vagy immorális, vagy unalmas: A kilencedik lapjain az unalom kétségtelenül felülkerekedik az immoralitáson; de hogy a regény valóban eléri-e a Jánossy Lajos által emlegetett „unalmon túli mezsgyék” nagyságát, az számomra nyitott kérdés maradt.
Dunajcsik Mátyás
Dunajcsik Mátyás: Egy lépés hátra. Holmi, XVIII. évf. 12. sz., 2006. december.