Barnás Ferenc
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Jelenlévők!
Nemrégiben a 47-es villamoson láttam egy kislányt, 11 éves lehetett. Úgy olvasott az ablak mellett ülve, hogy néznem kellett őt, nem tudtam nem odafigyelni rá. Az iskolából jöhetett, talán a Deák téri általánosból; vad, élénk színeket viselt, lila alapon fehér pöttyös nadrágot, sárga hátizsákja az Astoriánál beárnyékolódott. Hazafelé tartott, vagy máshová, vagyis úton volt, mégpedig egyszerre többfélén.
Jól ismerjük azokat az állapotokat, amikor megszűnik körülöttünk a világ, vagy ha nem szűnik is meg, abba a van is a világ meg nincs is pozícióba kerülünk, amit olvasás közben szoktunk átélni egy olyan hullámhosszon, melynek – részben – mi vagyunk alkotói, egyszersmind befogadói is, és mely által egy olyan új világ teremtődik bennünk, amit sokszor valóságosabbnak, igazabbnak érzünk a körülöttünk zajló életnél.
Sok-sok évvel ezelőtt vándormuzsikus voltam, és mint ilyen, külföldön kerestem a szerencsém. Egy időben rendszeresen a párizsi Pompidou Központ közelében tevékenykedtem, ahol nemcsak a bohócokkal, a tűznyelőkkel, a pantomimesekkel vagy éppen a muzsikus kollégáimmal kellett megküzdenem a színpadot jelentő placcomért, hanem francia vándorköltőkkel, vándorírókkal is, akik saját kiadású könyveikből olvasták fel műveiket a fény városának közepén. Az irodalom szépségesen közvetlen megnyilatkozási módjai engem már akkoriban lenyűgöztek. Leginkább az, hogy ezek a bizonyos szerzők nemcsak élték a költészetüket, prózájukat, nemcsak megírták, de mindenféle előzetes egyeztetés nélkül elő is adták az utca emberének. Mondjuk délelőtt 11-kor vagy délután 5-kor a kávéházak, éttermek, különféle áruházak, butikok, boltok, ilyen-olyan üzletek közelében. Ezeken a négyzetmétereken ilyenkor kiszámíthatatlan logikával és ritmussal estek meg a dolgok, miközben különös intenzitással vibrált a levegő, és persze a frankok is gurultak, az egyéb valuták is megvillantak, merthogy az egésznek volt egy ad hoc kereskedelmi vonzata is. Még jó. Szegény szerzők élni akartak, akárcsak mi, akik úgyszintén az utcáról éltünk.
Számomra az Ünnepi Könyvhétnek is van egy, a fentiekhez hasonlítható koreográfiája. Itt állunk egy világváros forgatagában, lüktet körülöttünk Budapest, és könyves barátainkkal, kollégáinkkal együtt mi is azt szeretnénk, ha az elkövetkezendő napokban minél több ember lépne be abba a térbe, amelyet az irodalom ilyenkor szabad felbontással épít fel, mintegy igazodva az utca kiszámíthatatlan logikájához, ritmusához. Itt, az Írók Boltja előtt is érezni azt az izgalmat, amely a körülmények improvizatív jellegéből szokott adódni. Míg most beszélek, száz vagy ezer ember halad el mögöttünk, mellettünk. Mindenki hordja magában a saját költészetét, saját világát (szerkesztett/szerkesztetlen alkotások mozgásban). Ha most nem is áll meg senki a sietők vagy sétálók közül, hogy az Ady-szobor közelében átadja magát a rejtett üzenetek lehetséges sodrásának – ezt is tartalmazza ugyanis mostani ünnepünk –, holnap vagy holnapután esetleg megteszi. Ha nem itt, akkor a Vörösmarty téren, esetleg Sátoraljaújhelyen, Kazincbarcikán vagy Gyulán. Például az a szemüveges férfi, aki a nemrég bezárt indiai étterem előtt beszélget. Igen, holnap itt lehet. Vagy holnapután. Az itt sorakozó művek némelyikének olvasgatásával, nézegetésével vagy pusztán csak a jelenlétével hozzájárul majd a következő napok ünnepéhez. Akaratlanul is lehet szolgálni egy közösség ügyét. Ennek mélydinamikáját alig ismerjük. Nem mintha ne lennének sokan azok, akik ne támogatnák nagyon is tudatosan a dolgunkat. Az olvasókra gondolok.
Ilyenkor ők egyébként is közelebb kerülnek ahhoz a folyamhoz, amelyet főképpen a művek áramoltatnak. Továbbmegyek: az olvasó ilyenkor mintegy beemelődik az irodalomba, két lábon jár benne, egyszersmind a saját képzelete tereiben is. Ezért a módosult tudatállapot. Ha jól emlékszem, valami ilyesmi jön létre bennünk olvasás közben, ami nevezhető akár kórképnek is. A 11 éves kislányon mindenesetre ezt is láttam. Belefeledkezett valakinek a világába, ami már az ő világa is volt. Így adódnak össze a titkok. Közben itt vagyunk a szabad ég alatt. Minden szélesebb, levegősebb. Ellenőrizhetetlenebb lesz az igazság is, gondolataink pedig kicsit levegősebbekké válnak. Vagy nem. Mert nem gondolkodunk. Inkább hagyjuk, hogy az irodalom alakítson bennünket. Közvetlenül. Amúgy ez az áramlásfajta az életet olykor várakozásaink ellenében mintázza.
Elég összetett érzéseket hordozunk magunkban ahhoz, hogy az irodalom és élet szoros kapcsolatának viszonyrendszerét vizsgálva újnak semmiképpen sem mondható, de annál alapvetőbb kijelentéseket ismételhessünk el. Az olvasókról például ezt: Igen sokan vannak ebben az országban; szenvedélyesen szeretik az irodalmat; meglehetősen nagy közösséget alkotnak; olykor akár szélsőségesen különböző véleményeikkel és ízlésvilágukkal értelmezik a dolgokat (életet, irodalmat, egyebet); de: mégiscsak közösséget alkotnak. Az ebből levonható lehetséges következtetéseket kellene valahogy visszaforgatnunk mindennapjainkba.
Egyedül olvasunk, közben másokra gondolunk – ez a táncrend. Persze rendre magunknál kötünk ki. A valóság – ha van ilyen – közben állandóan arra emlékeztet bennünket, hogy nem csak mi vagyunk, hanem mások is. Ők pedig itt vannak körülöttünk. Elég közel. Milyen jó, hogy itt vannak. Az Andrássyn, az Oktogonon, a kávéházakban, a járműveken, a környező üzletekben, Sátoraljaújhelyen, Kazincbarcikán, Gyulán, és sorolhatnám. Az irodalom, amikor kijön az utcára, egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy valóságosabbá váljon.
Jó, hogy itt vagyunk. Jó, hogy mások is itt vannak. Köszönöm, hogy meghallgattak.
(Elhangzott 2013. június 6-án a budapesti Liszt Ferenc téren, az Írók Boltja előtt.)
Barnás Ferenc: A körülmények és az irodalom
(http://www.es.hu/barnas_ferenc;a_korulmenyek_es_az_irodalom;2013-06-06.html). Élet és Irodalom. LVII. évfolyam, 23. szám, 2013. június 7.