Barnás Ferenc: A kilencedik, Magvető, Bp., 2006
Létó kilenc napig vajúdott, mielőtt a világra hozta Apollónt és Artemiszt, Barnás Ferenc pedig kilenc fejezeten keresztül, míg egy olyan illúzió nélküli világot sikerült bemutatni, ahol nem születnek újabb Megváltók, ahonnan nincs kitörés, nincs helye a lázadásoknak, és melynek homálya rátelepedik egy kilenc éves kisfiú gyerekkorára.
„A számokra valami miatt szükségem van, ez nekem olyan, mint a középső legnagyobb testvéremnek a zoknik. Talán ezért vagyok képes csak úgy kitalálni az időt.“[126]. – írja a szerző utalva ezáltal a regény lapjain folyton visszatérő kilences számjegy szerepére. A misztikus tudás és a beavatás numerikus jelképeként a számjegy szövegszervező feladatban részesül, akárcsak egy isteni rendezőelv avatkozik a főszereplő életébe: ő a kilenc éves kilencedik, akinek a folyamatosan nehezedő küzdelme, próbatételei kilenc fejezeten keresztül bomlanak ki. A beteljesülést, a kitörést a tíz hozhatná el, ez azonban nem születik meg. Ezért lesz a szövegnek negatív végkicsengéste.
A számjegy azonban csak felszínesen rendez: formailag ugyan tagolja a szöveget, tartalmilag azonban közelről sem bír ezzel a sajátossággal, tekintve a a nézőpontváltakozások káoszát. A Pomázon élő család története mindennapi eseményeivel, a ’60-as évek mindenütt megmutatkozó nyomora mintegy kamerán keresztül válik az olvasó szemei előtt láthatóvá. A bravúr mondhatni abban a tiszta logikában, következetességben, rendszerezésben ragadható meg, amellyel Barnás egymás mellé rendezi a kamera által készített képeket. A képek milyensége pedig azáltal különbözik, hogy ki tartja kezében a kamerát, hiszen az elbeszélés folyamán olykor maga a gyerek válik kamerává, míg máskor az író adja a gyerek kezébe az eszközt, hogy valóságokat leplezzen le, melyekről később maga az író dönt, hogy hogyan szerveződjenek egyetlen szöveggé. A gyerek mintegy filmezi a családot és környezetét, amikor pedig ő maga áll a kamera szerepében szubjektumán átszűrődve jelennek meg képek, játszódnak le folyamatok. (Gondolok itt a vallásos nevelés hatására, mely különleges módon csapódik le a kisfiú képzeletében: „nekem az tetszett a legjobban, amit a halott fák feltámadásáról mondott: valahogy másképp fogalmazta meg, de ez volt az értelme” [82o]., „talán a lelki táplálékok hatása ez, ami nem engedi meg neki a testi érintést” [67 o.]). A történet „nézőpontja” többféle nézőpont ütközéséből jön létre. A gyerek nézőpontja váltakozik a felnőtt nézőpontjával. A szereplők megfigyelései, melyek szövegen belüli valóságokat sejtetnek, ismeretlen dolgok helyeit jelölik ki. A kifele irányuló tekintetek, melyek már az írói nézőpontból származnak, alkotják meg az olvasó nézőpontját. A képek, történetek között nincs szünet, akárcsak egy felmondott lecke vagy egy objektíven megírt jegyzőkönyv zúdulnak az olvasóra az egyre nehezebb lélektani vonatkozásokkal telített tudatfolyamok egészen addig, amíg a nyolcadik fejezetben automatikus írásként megjelenő felsorolásba nem torkollnak. Az olvasó frusztrációi ebben az esetben, nemcsak abból adódnak, hogy a történetnek nincs beteljesülése, hanem abból a felismerésből is, hogy a szereplő is egy keret foglya, egy láthatatlan tekintet, azaz a narrátor tekintetének rabja, és a szereplő tekintetével való azonosulás ugyanazt a kiszolgáltatott helyet jelöli ki az olvasó számára, mint amelyet a befejezést meg nem érő történet foglal el. Az eseményeknek nincs igazi kezdetük, sem lezárásuk, mégis egymásra következésükben kibontakoznak azok az okozati, térbeli, időbeli és motivációs viszonyok, melyek alapján az olvasóban kikerekedik egy történet.
A megélt világot sajátos önreprezentációkban feloldott szöveg állandó figyelmet követel az olvasótól, a „figyelésben (pedig) az a fárasztó, hogy nem lehet tudni, ki az észrevétlenebb-178 o.” Az író ugyanúgy figyeltté válik, akárcsak az olvasó és mindez a legfinomabban kidolgozott narratív technikák révén valósul meg. A kétféle beszédmód érzékenyen simul egybe a szövegben, pontosabban azokról a mozzanatokról van itt szó, amikor a gyerek, illetve a felnőtt nézőpontja váltakozva felülkerekedik. Mindezen beszédmódok által a szerző a lehető legfegyelmezettebben rajzolja meg a családján belül kibontakozó, illetve már meglévő viszonyokat. A munka és nyomor nem hat egységesítő erőként a családra: mindenki egy-egy lopott valóságot hordoz önmagában, melyet mohón és oszthatatlanul őriz. A szerző érzékenysége meglátásom szerint abban áll, hogy ezekről a valóságokról nem lerántja a leplet, hanem a lehető legfinomabb leírások által lefejti azt lépésről lépésre. A katonatisztből vasúti alkalmazottá, majd később kegytárgy-gyártóvá süllyedt apa hatalmi pozíciójával, a különleges tehetségekkel rendelkező, fanatikusan vallásos anya hallgatásával határolódik el a családtól, míg a testvérek egyenként próbálják túlélni a szegénységet, ennek szégyenérzetét, illetve azt a bűnt, melyet látszólag egyedül a regény folyamán mindvégig névtelenségbe rejtőző kilencedik érzékel és értelmez.
„Aki mindenre figyel, az biztos beteg, ez a véleményem” [130].- hangzik a kijelentés éppen annak a szájából, aki nyomon követ minden egyes részletet, miközben őt is nyomon követik. A regény tehát egy diagnózis? Annak a dignózisa, akit megfertőznek, aki meg akarja határozni a helyét ebben a súlyos körülményektől megteremtett pokoli világban? A folytonos keresés, a soha nem lazuló figyelem részletes, érzékletes leírásokban bontakozik ki, illetve egy olyan ambivalens struktúrában, mely az egész regény folyamán kétségeket támaszt. Látszólag ugyanis egy olyan gyerekkorról olvasunk, amelyben mindennek megvan a maga magyarázata, csupán a hősben kell bíznunk, hogy meg is fogja találni, ennek ellenére a szöveg sejteti, hogy itt közelről sem erről van szó, hanem egy olyan érzelmi káoszról, mely szalad egyfajta szakadék irányába. A káosz érzékeltetésére a szerző egy újabb fogáshoz fordul: az álmokat mossa össze a valósággal („Ekkor egy pillanatra azt éreztem, mintha zsugorodni kezdenék úgy, mint az egyik álmomban a fák, majd felültem” [124 ]), az átélés így újabb szabályok által irányított-„Az átélés alatt én azt értem, hogy szerintem örülnünk kellene akkor, ha a vágyunkat elértük” [150]. Látszólag tehát mindenre létezik egy képlet, melynek változóit, ha behelyettesítjük, megkapjuk az eredményt, csakhogy- amint az sokszor a mondatfoszlányokban jelentkezik – valami hibázik. Nem egy átlagos apáról, anyáról és azok családfenntartó szerepéről szólnak a történetek, hanem olyan alakokról, akik szintén menekülnek valahová ebből a körzetből: az anya verseket ír, elrejti testét, nem beszél, az apa folyton úton van, illetve teljesen kiemelkedik rendkívülisége által (neki ugyanis „mindenről határozott elképzelése van, nem bírja elviselni, ha valaki más ötlettel áll elő“). A foszlányok úgy villanak fel, mintha a regény alsóbb szöveteit képeznék, a ritmus lassul, talán éppen az olvasó elbizonytalanítása végett, és tétova mondatok gördülnek elő az író tollából („időnként nem veszem észre mi történik körülöttem”[107]., „egyedül a félelem közben szoktam azt képzelni, hogy rájöhetek, mi vagy ki az, ami vagy aki a másikat gondolja bennem” [190].).
Nem utolsó sorban kiemelném azt a fajta érzékenységet, amellyel Barnás a társadalmi helyzeteket bemutatja, a szöveg többi síkján is megtapasztalható naivsággal, illetve ennek mesterséges változatával ecseteli ezúttal a gyereknézőpontokat érvényesítve: „A mi igazgató bácsink az ünnepek alkalmával mindig a szocializmusról beszél. Egy ideig nem értettem, mi ez, azt hittem ez is olyan, mint a grafikon, csak ennél másféle bűnöket kell elkerülni” [124]. Lefordítva ezt a szöveg eseményeire egy olyan társadalmi berendezkedéről van szó, ahol a tizenegy gyerekes családnak annál jobban megy sora, minél több halott van a faluban, és akkor esznek, ha az anya pénzt tud pénzt szerezni a zálogházból.
A szerző kísérlete tehát rendkívüli vállalkozás abban a tekintetben, hogy a különböző nézőpontok váltása által sikerül megteremtenie egyfajta összhangot írása és a leképezett valóság kapcsolatában. Az elbeszélés igazodik a történethez, a látószögek éppen annyira instabilak, mint a szövegben kibontakozó világ.
Illyés Zsuzsa